benceervin - Hírek

Büszke fajnak, küzdő pálya

Mon, 23 Feb 2026 10:00:00 +0000

Hamleti örökségünk egyben kötelességünk is.

A felbolydult világ rezdülései szétmarcangolják a családok finomított perceit. Magam is érzem, tudom, de mégis a bejárati ajtó előtt hagyom. Leteszem, mint ahogyan a bevásárlás végeztével hazaérkező családfő - akinek mindkét keze tele -, az ajtó előtt megáll, hogy a minidig másik zsebbe rejtett kulccsal a magánélet szférájába beléphessen. Mert nem kutyák és nem farkasok dala zakatol fejemben, sokkal inkább az Öregisten, Nagyisten Jókai-s gondolata, mely szerint "mértékadó értelmiség - minden mérték nélkül". Ez az, ami bánt, amit kívül kell hagynom, hogy aztán gyermekeim jövőjére bizakodva mondjak igent. A miénk, a generációmé sajnos már elvétetett. Mindegy, hogy így, vagy úgy, de a mi időnk már megfutotta a lehetőségeket, megkapta mindenki a maga bélyegét, azt a skatulyát, amelyben szépen éldegélhet ki-ki a maga a szintjén. De gyermekeink előtt még lehetne esély, vagy legalábbis egy generációs tartás, ami más válaszokat szül, mint amikre mi gondolni tudunk, merünk. Ebben bízom.

Márai Sándor, aki tán egyedüliként volt valós polgári író (mármint azon a színvonalon élt és alkotott) születésnapjának mélységeiben találom József Attilát. Micsoda - tehát: mi a csoda! Ez. Április 11 üzenete szól nekem, gyermekeimnek, mindenkinek. A polgári létforma és a józsefattilai hétköznapok. S mindkettő mi vagyunk, mindkettő belőlünk nőtt ki, mindkettő magasra emelhető, mindkettő azonos.

A hamleti út pedig valahol középen robog, hánykolódásának partkivetettségét megelőzendve.

Ha HÓÓÓÓÓ

Thu, 08 Jan 2026 07:42:00 +0000

Játszadozó gyermek szívvel - felszabadító öröm remegtette testemet, amikor reggel megálltam szobám ablaka előtt és kémleltem a kertet. A teljesen behavazott tájat.

Beszűrődő hangokból olvastam ki a napi jeleket: a mai iskolai bejutás nehezített, így könnyen lehet, hogy iskola helyett a szánkópályák lejtői várnak. Nem éreztem a dolgok megvalósíthatatlanságát, pillanatig sem bántott hogy napi tetteim sorát nem bővítem holmi tudással, sokkal inkább fizikai aktivitással és rengeteg önfeledt játszadozással. Örültem, amikor megtudtam: nem járnak már a buszok sem, utcánkból sítalpakon ajánlott a kijutás, és mindenki marad, otthon. A '80-as évek közepén hullott akkora hó, hogy megállt az élet. Emberek sétáltak egymás mellett, ki boltba még a szükséges napi falatért, ki közelben lakó családtaghoz, mi pedig csak mentünk, mert tetszett. Gyönyörködtünk a hófödte M7-esen, még jobban a Sas-hegyi utcákban, a házak méteresen újra keretezett havas küllemén, és, hogy szüleim milyen nyugodtan fogadták ezt. Sétáink során, akik mellénk szegődtek percekre, vagy távolságokra csak, emberi mondatok, valós beszélgetések kezdődtek, férfiak zsebéből előkerült a "szívmelegítő", ami mindig attól volt a legjobb, aki éppen adta. Így telt gyermekkorom a hó fogságában.

S most szeretnék visszamenni oda, örülni a hónak, örülni a mellém szegődő emberi gondolatoknak, örülni annak, hogy mi egymásnak 'biz utódai, ősei, rokonai, embertársai és nem egymásnak farkasai vagyunk. Így poroszkálok most a csúszós járdákon, egyensúlyozom a várbéli lépcsőfokokon és szemlélem azt, hogy mi felnőttek ilyenkor sem tudunk lassítani, felfogni azt, hogy ez rendeltetett mindenkinek: kicsinek, nagynak, komolyabbnak és bohémnak, mindenkinek, aki ember. De jó lenne, ha arcunkat a hó végre megtisztítaná.

Köszönjük fényeteket

Thu, 08 Jan 2026 07:39:00 +0000

Szenteste mindenki Rólatok beszélt. Az ünnep valódi fényét ragyogtatták fel Veletek, amikor fényképeitek ezrei kerültek a közössegi térbe. Frissek voltatok, illatosak, díszesek - mint randi előtt a frissen beretvált férfi. Szerettelek akkor is, de jobb szeretem őszinte, megfáradt, az ünneptől megtisztult arcotokat.

Mert, még finom az illatotok.
Mert, még ragyogtok.
Mert, még vagytok.

Mert, nem csak akkor kell titeket hirdetni, amikor mindenki teszi. Hanem akkor is, amikor senki. Amikor Nektek is kell egy pici szeretet, a törődés! A szoba melegéből amint hajléktalanná teszünk Titeket, akkor kell leginkább a gondoskodó szeretet! Ágaitokról finoman leemelni díszeiteket. Elrakni belőletek mindent, amit csak lehet. És megköszönni, hogy velünk töltöttétek az Ünnepet.

Viszlát, jó utat Nektek…

Kárpát-medencei gondolatok

Mon, 20 Oct 2025 14:38:00 +0000

Teltház fogadta Székelyudvarhelyen Takács Bence előadóművész és Szokolay Dongó Balázs népzenész közös produkcióját. A művészeket kérdeztük az előadásról, a közös munkáról és annak megálmodásáról.

- Az előadás címe Világgá fújt kárpát-medencei gondolatok. Az áthallásokon túl hogyan értelmezhető ez pontosan?

Bence: Szakcsi Lakatos Béla óta keresem, kutatom és próbálgatom is magam más-más művészekkel a színpadon. Amit talán a kedves közönség kevésbé tud, de nagyon fontos ebben az improvizációs műfajban az, hogy az a két-három-négy ember egymásra tudjon hangolódni, egyik se akarjon "sok", vagy éppen "több" lenni, hanem mindenki a közönségért dolgozva a legmagasabb szintű kultúrát mutassa fel. Tehát hosszan kerestem, számos zongoraművésszel, énekessel és előadóművésszel próbáltam felfedni azt az örömteli érzést, amit Szakcsiék alatt éreztem: "Oh, három óra ott a három fal között..." Balázsban ezt találtam meg, akinek innen is üzenem a Jó Isten éltesse még nagyon sokáig!

A kérdéshez visszatérve, Balázs szint minden hangszeren a magyar teljes zenei szellemi világot képes kifújni, melyhez nekem nagyon is fel kell nőnöm. Így amíg Ő gyűjt, sétálgat, vagy éppen csak van...addig én rengeteg szöveget tanulok, próbálok felnőni Hozzá.

- Mit jelent számotokra Erdély, és milyen volt erdélyi magyarok előtt szerepelni?

Megdöbbentő, de sokkal érzékenyebbek az ottani, magyar szót beszélő és értők. Leginkább a fiatalság. Szinte átvették tőlünk a színpadon és remek verseket, jó ízléssel mondtak el. Így mi kaptunk Tőlük ajándékot/csodát, és nem mi vittük azt...majd legközelebb....

- Egy közös produkció feltételez egyfajta összhangot is kettőtök között. Milyen együtt dolgozni és hogyan lehetett összefűzni ezt a két művészeti területet?

Fantasztikus. Tényleg egymás szemébe néztünk csak, és szóltak a hangok. Reméljük még nagyon sok helyen és nagyon sok fiatalnak vihetjük el a magyar kultúra kimeríthetetlen kincseit.

- A sikeres erdélyi szereplésetek után a székelyek már most visszavárnak benneteket. De hol találkozhat még veletek a közönség?

Most, hogy már tudjuk, számíthatunk egymásra, tudjuk hogy amit megálmodtunk az működik is, így elindulunk (mint Csoma Sándor), hogy minél több közösséghez, főleg a fiatalokhoz elvigyük, szétfújjuk a Kárpátokban rejlő millió érzést, gondolatot. Előadásaink 60 percesek, igazából semmi eszközt nem igényelnek, csak a közönséget...

Egy hely, ahol mindenki elmondhatta a magáét

Mon, 22 Sep 2025 12:12:00 +0000

Bence, saját bevallása szerint, bár megszámlálhatatlanul sok rendezvénynek műsorvezetője, házigazdája, vagy éppen versmondója volt és jelenleg is az, mégsem érzi magát rendezvényszervőnek, sokkal inkább olyannak, aki tudja: mitől lesz egy rendezvény sikeres, mire érdemes odafigyelni. Szép emlékként őrzi azokat az eseményeket, amelyeknek mint kommunikációs igazgató szervezője is volt. Mint mondja: minden kollégájától egy-egy bármilyen méretű és minőségű esemény során egyetlen dolgot várt csak el „úgy tekintsenek végig még az utolsó szalvéta beállításán is, mintha valakiket meghívnánk az otthonunkba és szépen akarunk bemutatkozni, jó emlékeket hagyni az érkezőkben”. Most mégis, egy országos is egyedi és kimagasló esemény szervezésére vállalkozott, alábbi kihívásokkal.

„Soha nem gondoltam volna, hogy a Mondj Te is egy verset kezdeményezés még 2025-ben is talpon lesz. 2016 óta szervezzük versmondó estjeinket, azon összejöveteleket, amelyeken egymásnak mondunk verseket, vagy éppen egymástól hallgatunk kiváló gondolatokat. Soha nem gondoltam volna, hogy a majd 10 év nem kikoptatja, hanem megerősíti a baráti indíttatású összejöveteleket, kibővül az alapkoncepció is. 2025-ben ugyanis már keresett és a kultúrában is bejáratott lett a PódiumON beszélgetések, amelyeknek első vendége Mécs Károly volt a Pasaréti Közösségi Házban, majd a teljesség igénye nélkül Császár Angela, Kubik Anna, Oberfrank Pál, Szalóczy Pál, Szabó András, Ferenczi Gyuri, Sasvári Sándor, Fehér Anna, Gubás Gabi, Gregor Bernadett, Borbély Sándor, Lukács Sándor, Szarvas József, Koltai Róbert, Nemcsák Károly, Misztrál…felsorolni is nehéz. És, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer, ezen kiváló emberek, művészek szeretetét élvezve egy helyre, egy térbe és egy fesztiválra hívom meg őket. Igazsághoz tartozik, hogy a versmondó fesztivál ötletét – mint ahogyan sok más kiváló ötletet is – nem én, hanem a pomázi versmondó kör tagjai vetették fel, azzal, hogy a pomázi Magyar Várba hívjuk egybe, tereljük egybe mindazon versmondó köri tagokat, akik Győrött, Kaposváron, Budapesten, Komáromban, Székelyudvarhelyen, Tardoskedden, Kárpátalján és ki tudja még hogy hol, havonta a Mondj Te is egy verset égisze alatt jönnek össze és mondják a verseket. Ez volt az alap, amire jött a felismerés: a Magyar Vár olyan csodálatos, valóban festőien és költőien is pazar hely, történelmi talapzaton állva, hogy ott bizony nem „csak” egy versmondó köri találkozót, hanem az első pódiumművészeti fesztivált érdemes megszervezni. Így kezdtünk hozzá, még 2025. júniusában az alapok lerakásához.

Az, hogy egy ekkora fesztivált hozunk létre alapvetően két fontos pillanat következménye. Az egyik, hogy olyan kiváló emberek – akikről még fogok szólni – bátorítottak, akikre bizton támaszkodhatott egy ekkora rendezvény. A másik, hogy 24 órán belül az általunk felhívott művészek közel 90%-a jelezte, hogy jön, beírta a naptárába. Olyan művészek, akik valóban a legnagyobbak közé tartoznak és akik jelenléte garancia az értelmiségi jelenlétre, az értelmes beszélgetésekre vagy előadóestekre. Garancia Sasvári Sándor lóháton előadott szívig ható éneke, Szabó András Sinkától átemelő lélekremegése, Hirtling István lírikus Máraija csakúgy, mint Petrás Mária, Döbrentei Kornél, Mezey Katalin, Vári Fábián László, Tóth Péter Lóránt, Benedekffy Katalin, Falusi Márton, a RUSTICO, Csender Levente, Szalóczy Pál, Mohai Gábor, Kautzky Armand, Szentmártoni János, Ferencz Marcel, Horti Zoltán, Szarvas József, Borbély Sándor, Szabó Sipos Barnabás, Trill Zsolt és természetesen a fővédnök Császár Angela. Külön kiemelném a fesztivál leginkább szívbemarkoló pillanatát: Shrek Tímea és Marcsák Gergely előadását, akik Beregszászból hozták el napi gondjaik költői sorát, és szintén külön kiemelném Gyémánt Ádámék, a Guliba, a Kevély táncosok jelenlétét, mint ahogyan a pilisvörösvári fiatalok pazar zenei játékát. Természetesen végigvenni is sok, hogy mi mindennel is készültünk, hiszen valóban egy feszített, minden elemében összetett és minőségi kulturális eseményt szerveztünk, amely során Jelenczki István két kiváló filmalkotását hozta, Vörös Ildikó kiváló festményeit, amit még digitális installáció is kísért, fantasztikusak voltak a vitézképző percek, Berkesi Judit versmondása, mint ahogyan Simorjay Emese és Borbély Sándor egyéni képzései mellett a rengeteg kiállító, árus, élükön a Lámpás’92 Alapítvány fiataljainak alkotásai, valamint az MMA, NAP, Időjel és a Püski Kiadó jelenléte is. Az „i”-re a pontot feltette a csak a fesztivál idején fogyasztható eredeti Dúzsi roséból készült fagyi, a szelfi fal, és azon étkek, amelyek íróink, költőink kedvencei voltak, így Erdei Kata Bródy Sándor-féle pogácsája, vagy éppen Petőfi Sándor gulyáslevese, túróscsuszája és Jókai Mór bablevese.

És valóban, a feszített másfél-két napban minden adott volt, hogy MINDENKI jól érezhesse magát, kicsik és nagyobbak számtalan VERSenyen (szellemi és fizikai) vehettek részt, mint ahogyan egy percig sem volt üres semelyik színpadi tér és augusztus 21-től mind a social mediaban – egy kiváló csapattal -, mind pedig a lineáris médiában jelen voltunk Katolikus Rádiótól kezdve, a Hegyvidék TV, PomázTV-n át, egészen a Petőfi Rádióig, Kossuth Rádióig, Metropolig, Fidelióig, vagy éppen a Magyar Nemzetig.

Ha őszinte akarok lenni, nem gondoltam, hogy ez sikerül. Nem gondoltam, hogy ez ilyen jól sikerül. De egyet tudtam: nagyon bíztam azokban, akikkel az úton elindultam. És most már több a tudásom is, jövőre is CSAK VELÜK vágok neki az újabb fesztiválnak, és megtartjuk a szeretetvázat, amit közösen felépítettünk.

Így külön kiemelt köszönet Vörös Ildikónak. Ő bátorított, és amikor én gyengültem, Ő volt erős, amikor Ő billent volna meg, akkor én nem hagytam. Neki köszönhető kb. 5 embernyi munka, hiszen Ő álmodta meg a fesztivál kreatívjait, tervezte meg és valósította meg az egyes helyek vizualitását, neki köszönhető, hogy jöttek a fiatalok is, szintén neki, hogy az árusok is elégedettek voltak és akkor még az egyesületi ajándékokról nem is beszélve, vagy azokról a finom emberi gesztusokról, amelyekre figyelmem nem terjedt ki. Köszönet érte a Jó Istennek, hogy küldte Őt.

Köszönet szintén az Égieknek, hogy Erdei Katalin, Herpai Sándor és Buczkó Máté végig megtámasztották a rendezvényt, hihetetlen emberi energiákat, szellemi javaslatokat hozzáadva a többnapos eseménynek. Így és általuk lett mindenhol, minden fellépői igény megvalósítva, általuk lett például a VIP büfé fantasztikusan megálmodva és általuk lett pár olyan fellépő is felkérve, akikre eddigi figyelmünk – a hazai kulturális élet figyelme – nem terjedt ki eléggé. És, köszönet a rengeteg önkéntesnek, elsősorban a pomázi versmondó kör tagjainak, a budakeszi és győri versmondó köri tagoknak, valamint a budapesti versmondó köri tagoknak.

Egy szóval, köszönet és hála. REMEK emberek, hatalmas TETTE volt az I.Mondj Te is egy verset fesztivál – Egy hely, ahol mindenki elmondhatta a magáét.

Folytatjuk, 2026-ban!”

Kopogtatás nélkül...

Wed, 06 Aug 2025 09:41:00 +0000

Bence, amikor az egykori Echo TV arcaként saját műsorát, a Tárlatvezetést forgatta találkozott Szkok Ivánnal. A találkozás örök emlékké és egyben tanulsággá vált. A rendíthetetlen elszántsággal alkotó művész ugyanis a kaput sem nyitotta ki Bencének, mindaddig, amíg a kapucsengő hangosbeszélőjén keresztül 10 kérdésre nem adott helyes választ. Amint ez megtörtént, nyílt az ajtó. Ajtó, amely egyben szakmai iránymutatás, és művészbaráti beszélgetés lett. Így derült ki, hogy Szkok Iván francia festők mintájára engedi be vendégeit, akik a kapuban kapnak 10 kérdést és, ha azokra jó válaszok érkeznek, akkor megnyomódik a nyitógomb. Hogy miért? "Szeretem tudni, hogy kivel beszélgetek és Ő milyen értelmi-érzelmi szinten van. Különben csak az időt pazaroljuk" - fogalmazta meg az okot a festőművész. Most arra kértük Bencét, hogy engedjen be a saját ajtaján, azon az ajtón, ahol a versek, a cikázó gondolatok, mélyen barázdált sebek láthatók. Ő azt mondta, aki(k) az alábbi sorokat, az alábbi sorrendben érti(k): kopogtatás nélkül beléphetnek.

„…váltott a Törvény: aki felnőtt, felelős
aki gyermekkel, az Istennel is viselős.” (Jókai Anna)

„Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.
Ó, szörnyü elbeszélni mi van ottan,
s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon:
már rágondolva reszketek legottan.
A halál sem sokkal rosszabb, tudom.
De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam,
hallanod kell, mit láttam az uton.” (Dante)

„Uram! rettentő látások gyötörtek,
És nem tudom, mi bennök a való.
Óh mondd, óh mondd, minő sors vár reám:
E szűkhatáru lét-e mindenem,
Melynek küzdése közt lelkem szürődik,
Mint bor, hogy végre, amidőn kitisztult,
A földre öntsd, és béigya porond?
Vagy a nemes szeszt jobbra rendeléd?
Megy-é előbbre majdan fajzatom,
Nemesbedvén, hogy trónodhoz közelgjen,
Vagy, mint malomnak barma, holtra fárad,
S a körből, melyben jár, nem bír kitörni?
Van-é jutalma a nemes kebelnek,
Melyet kigúnyol vérhullásaért
A kislelkű tömeg? Világosíts fel,
S hálásan hordok bármi végzetet;” (Madách)

„Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.” (József Attila)

„Egy lángot adok, – én is kaptam azt
Messziről, mint egy mennyei vigaszt,
Egy lángot, amely forraszt s összefűz,” (Reményik)

„De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim,
Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni,
Az Élet szent okokból élni akar
S ha Magyarországra dob ki valakit,
Annak százszorta inkább kell akarni.” (Ady)

„Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!

Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -
magamba bujtam volna, nem lehet -
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.” (József Attila)

„Úristen
Mire vihettem volna, ha nem itten ...,
ha nem ehelyt kell ábrándjaimat életre keltnem,
ezen a nyelven,
amely az ÁRVASÁG hasonlata,
akár muszkasereg rengetegében a magyar baka,
ezen a nyelven, mely még mindig priusz,
ám isteneket gyönyörre bűvölő, ha zendíti aranyjánosi géniusz,
Úristen, mi lehettem volna, ha nem itt kell gondolni merészet,
ahol tragikus aktualitás az enyészet – (Döbrentei Kornél)

„Tőle, Hozzá minden átkom:
hang vagyok az Ő szájában.

Lázas hang talán magában:
kell a szent Harmóniában.

S kell, hogy az Úr áldja, védje
aki azt énekli: Béke.” (Babits)

„Csak megalázó helyzetekben
alakul ki a szív a jellem” (Gyurkovics)

„Kristóf! Engemet is gépek vettek körül hét esztendeig. Egyik süvített, a másik zúgott, a harmadik bolondított. Te dicsérted őket, én szamarat vettem a helyökbe. S azt gondoltam: én ezzel a szamárral felépítem, amit a gépekkel lerombolt az ember! Ott kezdem legalól, ahol egy vesztett embernek s egy vesztes nemzetnek mindig kezdeni kell. Kicsiből, alázatosan és hittel. Isten és föld között indultam el, s ott megyek egyenesen végig; s majd amikor megállok, azt fogják mondani nekem: mivel hittél és meg nem tántorodtál, te vagy az ember s a magyar!” (Tamási Áron: Vitéz Lélek)

„Epévé változzék a víz, mit lenyelek,

ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget

üssenek át,

mikor nem téged emleget!” (Dsida)

„gót hun görög bolgár kabar
tót kun török alán avar

örmény oláh tatár zsidó
meghódított és hódító

itt fortyog a fél kontinens
minden csontunk ambivalens

és örvénylik és kavarog
magyarok? vagy nem magyarok?

kell rá hitel? van rá hitel?
ki dönti el? mi dönti el?

szöghaj? sasorr? szálkás bajusz?
ítélj ha mersz dönts hát ha tudsz” (Buda Ferenc)

„Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,

ki először mondja ki azt a szót,
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,” (Babits)

„Most már tudom, hogy törvény alatt állunk:
Elvettetnek a különféle magvak,
Öröktől készült, titkos ősmagok,
Egyikből tölgy lesz, másikból fenyő,
A harmadikból mindíg rezgő nyárfa,
Jegenyévé szökken a negyedik, -

S az utolsó, de tán a nem legkisebb

Szomorúfűzfa lesz talán.

Törvénye az, hogy ágait lehajtsa

A tó tükrére csüggedt-komoran,

Akkor is, mikor napfény hull reá,

Akkor is, mikor zöldje ütközik, -

S tavaszba fordul a vénhedt világ.” (Reményik)

„Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy bennetek lakik,
az bizonyos. / Minden reggel hideg vízben fürdetem gondolataimat, igy lesznek frissek és épek” (József Attila)

„és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng” (Babits)

„Magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.” (József Attila)

"hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?" (Kosztolányi)

"Roppant hálóban hányódunk / s éjfélkor talán / étek leszünk egy hatalmas / halász asztalán." (Pilinszky)

...ha paskolod izmod, inad a célhoz...

Mon, 04 Aug 2025 13:27:00 +0000

A magyarok többsége nyáron szeret pihenni, nyaralni. Mondhatni a legtöbb család leginkább várt időszaka a nyár, ami egyrészt adódik abból, hogy a gyermekeknek nincs iskola, másrészt valahogy mi olyan nemzet vagyunk, akik kevésbé fókuszálnak egyéb évszakokra, mint a nyár. Az mindig beszédtéma, hogy ki, hol é hogyan nyaralt, míg ezt a kérdést szeptembertől júniusig nem szoktuk boncolgatni – vagy legalábbis kevésbé. Bence idei nyári emlékei következnek.

„Kifejezetten „déli” gyerek vagyok. Ez adódik abból, hogy júliusban – és Édesanyám elmondása szerint 40-42 fokban – születtem, másrészt adódik abból is, hogy nagyon szeretem a napot. Anyai ági nagypapám - akire sokak szerint jelentősen hasonlítok is – volt ilyen. Amikor 1986-ban vidékről a fővárosba költöztek, azon belül is egy kisebb panelba, nagypapám nappal ébredő hobbija kiteljesedett: amint kisütött a nap, Ő már ment is ki az épület mögötti gyepre, hogy háromrészes felfújható matracán élvezze a napsütést. Így Ő már áprilisban olyan barna volt, mint ma egy család a tengeri nyaralás végén. Lehet ezt örököltem Tőle, de az is lehet, hogy csak finoman átcsepegtette géneken keresztül belém egyfelől a sportágat, amit űztem, azaz az evezést, másfelől, a napozás iránti elemi szükségletet. Igaz, amíg eveztem nem igazán kellett azzal foglalkoznom, hogy mikor látok napot, mert hasonlóan nagypapámhoz már március-április körül olyan színem volt, mint aki egyenest a tengerpartról jött. Mondjuk akkoron, ha levetkőztem, egy ruha maradt még rajtam (jó fehéres, bőrszínű evezősdressz, tehát a combom közepétől egészen a két karom váll-részéig megjelent a szerelés, de a hajam már kiszőkült, karórám helye pedig pontosan látszott), ma meg keresnem kell a helyet, alkalmat és sokszor a napot is Magyarországon. Igen, a munka mellett is ha csak tehetem úgy és akkor megyek futni, vagy úszni, amikor a napnak még ereje van. Úgy és akkor fekszem ki a napra, amikor annak érzete van. Ha csak fél órára, akkor annyira.

Nyaralni voltunk. Kellemes 26-27 fok fogadott Európa egyik legdélebbi tengerpartján, ahol már a megérkezéssel köszöntött a „kizökkent idő”. Egyrészt olyan látvány és természeti adottságok fogadtak, amelyekkel eddig kevésbé találkozhattam, valamint olyan jól szervezettség, amit sehol nem olvastam. Nem a turisták átverésére rendelkeztek be, hanem arra, hogy amit ígérnek, az teljesüljön: így a taxis pontosan érkezett, nem vert át és jó címre vitt; az autókölcsönző szinte a semmire hozta az autót és még jó tanácsokat is adott; a szálloda hihetetlen energiákat mozgatott meg, hogy minden korosztály és minden vendég jól érezhesse magát; amit és ahogy ígértek, az minimum úgy volt, de inkább rátettek még egy lapáttal – az étkezések íz-kavalkádjától egészen az italokig, a szoba rendezettségéig, vagy éppen a vendégek biztonságát védve parton, vízben és szárazföldön egyaránt. A kizökkent idő már első nap megmutatta, hogy mi valóban délebbre utaztunk, annyira délre, hogy a 26-27 fok akár 40-42 foknak is tűnik és annyira délre, hogy maga a természet is 11 óra körül ébred, hogy aztán este 10-ig világosban tartson mindenkit. Első nap még este 7 órakor is attól tartottam, hogy leégek, olyan ereje volt a napsütésnek. Aztán megszoktam egy teljesen más életérzést. Talán mondhatom, egy sokkal emberibb életvitelt. (Az emberibbet azért is hangsúlyozom, mert a nyaralás alatt újra olvastam Rutger Bergman holland történész zseniális könyvét, amelyben végig bizonyítást nyer az ember ab ovo jó volta, amit csak manipuláció és kicsinyes, hataloméhes emberek tudnak rosszra változtatni, vagyis az okozat a rossz ember, mivel az ok az, hogy az ember alapvetően jó és társas lény). Tetszett, hogy nem rohannak ott – lehet persze a meleg miatt se. Tetszett, hogy kevés angol, orosz vagy egyéb olyan turista volt jelen, akik lehúzzák a színvonalat és az all inclusive tartalmát már reggel folyadékként elfogyasztják. Tetszett, hogy bármikor mentem futni, rengeteg futóval és biciklistával találkoztam, míg a szállodai kondi terem is mindig edző személyekkel volt tele. Tetszett, hogy ha valamire azt mondták: fehér, az valóban fehér volt és nem követte magyarázat. De igazából az tetszett, hogy végre felszabadult lehettem. Én, önmagam, persze hihetetlen erőket mozgatva ezért.

Már nyaralás előtt eldöntöttem, hogy fegyelmezett leszek, mind a táplálkozást, italozást, mind pedig a sportolást illetően. A fegyelmezettségemet adta egyrészt, hogy jó mintát adjak az egyre élesebb látással bíró gyermeki szemeknek, másrészt még inkább szerettem volna minden mozdulatot érezni, élvezni és nem engedni, hogy elrontsák ezeket a pillanatokat. Így teljes ellátás ide, vagy éppen oda, azon magyarok egyike vagyok, aki fogyott a nyaralás alatt. A titok pedig a testem valós igényeinek pontos kielégítése volt. Hiába kínáltak reggel 8-tól éjfélig és csábítottak a valóban nagyon jó étkek, egyszerűen rendet tartottam: reggelire 3 tükörtojás, helyi sajttal, pici pirítóssal és sok zöldséggel, és persze kávé. Ebéd többnyire dinnye és pici sajt, majd vacsorára némi hal, rengeteg saláta, gyümölcs és pár pohár sör (boruk is volt, de a hideg kétdecis jobban esett). Emellett figyeltem az órám jelzéseit is, hogy mikor mennyit és hogyan aludtam, és bármilyen nehezen is vettem rá magam: megpróbáltam minden nap edzeni. Első nap még a szállodai teraszon ’toltam’ a fekvőtámaszokat, gumikötelezést, has-, és hátizom programom, de második nap már a gyerekekkel megtaláltuk a konditermet és együtt edzettünk vacsora előtt. Természetesen futottam is, oly jól esőket, amelyek során egyszerűen nem éreztem hogy fáradok, azt sokkal inkább, hogy száradok – amikor 75 percet mentem a tűző napon, bizony meg kellett állnom egy benzinkútnál, hogy némi folyadékot vegyek magamhoz. Futásban a legnagyobb segítőm maga a természet, a gyönyörű tenger, és a rengeteg különféle ember volt. S amíg idehaza legnagyobb vágyakozással az úszást vártam – egyszerűen minden tóban, tengerben nagyon-nagyon szeretek úszni, mert teljesen szabadnak érzem magam – addig pont az úszás maradt ki. Nem mondom, hogy nem úsztam, de nem úsztam azt, amit itthon, vagyis 3-4 km-t nem mentem a vízben, csak jóleső tempókat, no meg a víz se akarta, mert olyan hullámokat zúdított a partra, hogy gyermekeimet szabályosan fogni kellett, nehogy ledobja őket a mélybe és szétkarcolják magukat. Amikor pedig nem jutott idő edzeni, akkor a lépésszámlálóm jelezte, hogy nem a 10.000, hanem annak jóval nagyobb része teljesült az adott napon.

A jó nyaralás röviden összefoglalva: telefon kikapcsolva; rengeteg sport; egy-két jó könyv; és folyamat élvezni mindennek az újdonságát/ízét. Időt adni magunknak!”

"Aki nem tud szeretni, kénytelen mindenféle pótcselekvésre, hogy az életét elviselhetővé tegye. Pénzt gyűjt, hatalomra tör, szüntelen önvédelemben él, és rendszerint rohan, rohan, rohan, semmire sincs ideje, mert túlvállalja magát.

S ez nem csak rajta múlik. A mai sötét, rögeszmés világ az ilyen értelmetlen életbe bele is kényszerít, és olyan hajszába és zaklatottságba visz, hogy ne is legyen időd a szeretetre. Nincs idő a párodhoz, a gyerekedhez, az anyádhoz.

Nincs időd a szeretetre. Mert ahhoz meghittség kell. Figyelem. Csak te. Senki és semmi más: csak te. És ti... Állj meg, ha tudsz! S ha lehet." Müller Péter

Burn-OUT

Mon, 28 Jul 2025 11:58:00 +0000

Bence kivételesen nem szakmai munkájáról, életének szakmailag kiemelt pillanatairól, sokkal inkább egy személyes kalandról, megtett útról vall, felismerésül és jó tanácsul azoknak, akik hasonló cipőben járnak.

„A minap hosszan hallgattam az egyik kereskedelmi rádió reggeli műsorát. Ebben – persze bulvárosan – kiemelten foglalkoztak a kiégéssel, annak tüneteivel, és természetesen rögtön jó tanácsokat is osztottak, vagy osztattak egy ’szakértő’ által. Mint a szakértő fogalmazott, a kiégés nem egyszerre jön, nem olyan, mint egy késszúrás, amely után kialakul a vérző seb, amit gyógyítani kell, hanem olyan mint 1000 apró tűszúrás, aminek következtében 1000 apró seb alakul ki, melyeket egyszerre, egy nagy váltással, egy nagy sebtapasszal gyógyítani nem lehet. 1000 apró seb, amiket egyenként kell, minden sebet külön kezelve tapaszolni, a hegesedésre szánt, szükséges időt egyenként megadni. Így nem megoldás, ha valaki rögtön munkahelyet vált, családot rúg fel, vagy éppen valamilyen szenvedély-betegség előszobájába toppan. Megoldás az, amit talán Babits fogalmazott meg szépen:

„Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,

és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.”

44 éves lettem. Vízválasztó korba léptem, főként azért és azokért a példákért, amelyek után a saját felismerésem és beismerésem is következik. Egy kedves, régi cimborám, akivel sokszor és sokat beszélgettem még a Pusztaszeri úti étteremben, mondta, Bence, igazából én 44 éves koromig nem csináltam semmit. Utána kezdődött el az élet, és lett hirtelen száznál több cégem, és célom a mindennapokhoz… Másik beszélgetésem egy nagyvállalat elsőszámú emberével, egy podcast műsorban. Elmondása szerint 42-43 évesen, igaz szakrális alapon, de megszületett élete legjobb döntése és lerázta magáról a nagy cégek gúzsba kötő, ám rettentő jövedelmező láncát, és önálló, ráadásul karitatív útra lépett, mint szociális vezető/munkás. Igaz, 43 éves korára gyermekei jövője, a család által vásárolt lakásoknak köszönhetően, biztosított volt. Újabb beszélgetés, egy olyan személlyel, aki már 82 éves – jó, ha 60-nak néz ki – és egy távoli ország, nincstelen helyén nőtt fel. Elmondása szerint 40 éves koráig nem csinált semmit. Maximum okoskodott, élelmes volt, vagy ahogy ő fogalmazott: lusta. Aztán jött a csoda, egy termék, aminek köszönhetően nem csak Európa, de már a világ is kitárult előtte, és lett egy saját brand elsőszámú arca, vezetője, kiváló kommunikációs képességekkel. A fentiekben kiragadott beszélgetéseket és azok tanulságait természetesen folytatom, így a hosszabb úszások során (80-90 perceket menetelek a vízben) van időm és lehetőségem is körülnézni, kortársakat szemlélni. Hiszen mi most vagyunk ott, most értünk oda, ahol valami - és itt most két magyarázat is létezik -, de történik. Az egyik magyarázat teljesen profán. Férfiszemmel mérve és élve a világot, egy klasszikus fejlődés-lélektani menetrend csúcspontjának lefelé irányuló spirálja a 42-44 éves kor. Lefelé, hiszen a klasszikus fejlődés-elméleteket nézve erre az életkorra már mindenkinek kialakult a biztos, vagy biztosabb egzisztencia (még akkor is ezt írom, ha ennek amplitúdója akár szélesebb, így lehet az a jó szó, hogy kialakult egy biztosabb közlekedés abban a közegben, ahonnan egyébként az egzisztencia is jön), van család, gyerekek, feleség és minden bizonnyal egy hitellel, vagy anélkül épített vagy vásárolt otthon. Erre az életkorra lehullnak a rozsdás gallyak, maradnak a családon túl azon személyek, akik valóban barátok. Erre az életkorra már beindul a szervezet önálló fékezése, a megfontoltabb lépések száma nő, mind sportban, közéletben, társasági létben. Erre az életkorra ugyanakkor kialakul valami, amit lehet ürességnek nevezni, lehet beteljesülésnek, kalandorságnak vagy éppen csak férfiúi csúcspontnak hívni. Mert valami kell, ami nem más, mint a folytatáshoz szükséges motiváció. És a másik értelmezése ennek az életkornak, tisztán szakrális, persze nem, vagy nem feltétlenül mellőzik az ezt követően megtett lépések az első ’fejlődés-lélektanilag’ kialakuló hiány felismeréséből fakadóan adott válaszokat sem. Így sokan, egyre többen ebben az életkorban keresnek kapaszkodót, transzcendens támpontot, legyen az bármilyen felekezetű, vagy rendszerező-elvű, logikailag és érzelmileg is az űrt betöltő valami.

S miközben rovom a hosszokat, nézem a kortársaimat, felismervén és persze keresvén köztük magamat. Kortársaimra, pályatársaimra is mind igazak a fentebb leírtak, annyi kiegészítést téve, hogy két nagy csoport állapítható meg. Az első – és sajnos nagyon nagy elemszámú csoport - azoké, akik az ’emberélet útjának felén’ azt felismervén a második felet másként kívánják leélni. Ezért hajlandók és elszántan képesek is mindent is megváltoztatni, így rengeteg a válás (szinte tétje sincs már a kimondott ígéretnek), a munkahely-váltás, az életmód-váltás vagy éppen a teljesen új élet elkezdése akár más országban is. Másik nagy csoport, akik egyrészt mindennapi tevékenységüket illetően ’lusták’, tehát kevesebb sport, kevesebb aktivitás, de jelentős biztonság számukra a biztos és jól jövedelmező (így akár jelentős anyagi javak felhalmozására alkalmas) munkahely és a család. Ők – bár belül tombolnak – a felszínen ’önmegvalósítanak’, anyagi javakkal segítve a jövőt a család minden tagja számára. Lélektannal keveset foglalkoznak, viszont erős baráti hálóval rendelkeznek…nem sorolom.

És még mindig rovom a hosszokat, és próbálok tekinteni magamra. Mert nincs merészebb vállalás, mint önmagunkkal szembenézni és a tükörnek sem hazudni. Belemondani, ami a valós és nem rettegni attól, hogy bizony a szavak fájnak, koppanak és az eddig felhalmozott erő semmi ahhoz képest, mint ami ahhoz kell, hogy: „elutazni önmagunkhoz”.

44 éves lettem. 44 évesen kezd ’világosodni elmém’, és a sok-sok legenda oda. Oda az, amiben hittem, és ami eddig fenntartott a közéletben, mert mindannyiszor, amikor nem a színpadon, hanem annak falai mögül láttam működni azt, amiben hittem, rájöttem: átverés az egész, szó sincs a kimondott szavak valós tartalmáról - Csalódás? Az. De jókor jött felismerés. Legenda az is, hogy egyenes utam volt, vagy, hogy tehetségem által valóst mérettem meg. Tény, 14 éves korom óta kettős a futásom és igazából sose érte utol – talán most! – az én, a valós egyént. Mert 14 évesen előre elrendelték, hogy ki az a takácsbence. Szüleim iránymutatása szerint focista helyett evezős lettem, míg a színházi világ egyként tárta szélesre kapuit, hogy azon ténylegesen ne lépjek át, aztán jött a média, ami 18 évig így-vagy úgy, de fenntartott. De közben sosem merült fel, hogy valójában kit tartott fenn. Ennek végiggondolása zajlik most, merész lenne azt állítani, hogy könnyű szembenézésekkel, vagy éppen felismerésekkel. Tovább megyek, és felteszem a kérdést, hogy jó apa – édesapa – vagyok-e és vajon önazonos-e az édesapa szerep azzal a takácsbencével, aki a színpadra áll, verset mond, műsort vezet és szereti, nagyon is szereti az általa csak bohémnak hívott életet? És valóban bohéman élem-e az életemet? És megyek tovább: jó férj vagyok-e, támasz-e, biztonság-e, vagy az előbb leírtak csak a társadalmi normaszintek követelményei és lehet egy férfi a családon belül például nem a fő kereső, az érzékenyebb ’fél’, a holnapot előre nem megtervező? És még mindig siklom, és jönnek az újabb kérdések, hogy hány embert bántottam meg és hányan fordultak el jogtalanul tőlem? Hogy valóban kellett-e minden esetben mindenben (legyen szó sportról, színházról, takarításról, vagy éppen alkoholról) a maximumot hoznom, ezt a belső égésű motort mindig, minden szituációban csúcson robbantanom és valóban az lenne a megoldás, hogy egyszer csak minden, talán varázsütésre, de megváltozik. Nem tagadom, most ebben az életciklusban vagyok. Család, gyerekek, ház adott.

Azt tudom, hogy körülnézve, és magamba is mélyebbre ásva utam fordulóponthoz érkezett. Az a takácsbence, aki bennem volt, aki tehetsége által ért el sikereket és akit sokan – szerencsére tényleg sokan! – megszerettek, nem bírja és nem is viseli sokáig azokat a kötöttségeket, amelyek a kreativitását, világlátását és -érzékelését semmibe veszik. És tudom, hogy ha valamiben mintát tudok mutatni, akkor megérte a földi létemet megfutni. És ez a minta pedig: TESSÉK VÉGRE ŐSZINTÉNEK LENNI, felejtsük el a maszkolást, a társadalmi normaszinteknek való megfelelést és az azokhoz illeszkedő közlekedési morált! Mert – ahogyan ezt most már én is tudatosan teszem -, ha egyre többen, egyre bátrabban fel merik vállalni a valós én-t, akkor egy idő után izgalmas egyének fognak találkozni, és igen, lehet nyíltan és őszintén kifelé is (az egész élet egy része úgyis már kirakat, másik részét meg úgyis látják, akik minket ellenőriznek) az igazat mondani. Bevallani, ha szar egy házasság (persze részletesen kitérve az okokra és okozatra), bevallani, ha elveszett az egyén a gyereknevelésben, bevallani, ha devianciák alakultak ki, beleállni abba, hogy az emberi élet szent és sérthetetlen és mivel egyedi, így az életből fakadó válaszok sem skatulyázhatók, mert én-egyén-élethelyzet – ezek együtt teljesen új felismerések.

44 éves lettem. Rengeteg óra, rengeteg kilométer kell még az utazáshoz, önmagamhoz. De a kezdeti lépéseket – iszonyat erő kellett hozzá -, megtettem. Mankónak és kihívásnak olyat választottam, ami az idegrendszeremet, ezt a (ha nem éppen leszedált) folyton izgő valamit nyugtában tudja tartani, így maradtam a víznél, és rovom a métereket. A célt – hogy kit akarok elérni, ki akarok lenni – nem látom. De nem is érdekel. Az utat járom, és mennél nyitottabban tudok haladni a ’valami’ felé, annál több valós szövetségest kapok, akik ebben segítenek. Mert „ne gondold, hogy annyi vagy önmagadnak…”, útra fel, csatlakozni lehet, de csak a végállomás ismert, a megállóhelyek száma nem.”

Férfi, ha negyven (4)

Thu, 24 Jul 2025 09:36:00 +0000

Férfi, ha negyven, négyfelé a szíve

Arca derűs, lelke roskatag mély

Amíg hiszi: valós a fecsegő felszín

Már bent: hallgatag a mély.

Férfi, ha negyven, a pirulák száma négy,

Remélt a holnap, túlélt a ma

Jó, ha segíti a medicina, mert

Küzdeni mindig, feladni soha.

Férfi, ha negyven, négy évszaka nincs

Tavasza és ősze tűnőben el

Dögleszt a nyár, borít a tél

Távlat a munka, hite megremeg.

Férfi, ha negyven, tett ereje a négy

Minden nap egy új esély, remélt

Távoli, megtérülő a jövő -

Míg köszönt a ma, hinaras iszapja.

Férfi, ha negyven, szétnégyelt az éne

Jut családra, társra, munkára és sportra

Kezdeni kell újra, meg újra

Sorsfordítóan érzett elrendeltett lét.

Férfi ha negyven, újra vágyik a szépre

Magán kezdi, ha alkata kész

Újra készül a piaci létre

Bár valós osztályzata jó, ha csak négy.

Férfi, ha negyven, halkul a szava

Barátok háncsai közt új szövetségek

Melyeknek kétes anyaga tudja: laza.

Férfi, ha negyven, túl van a felén

Kétnegyedes látása így a merész.

Férfi, ha negyven, négyszeresen zengi

Élni, élni - és sajátunkat túlélni (is) szép!

"Béta-blokkolók"

Tue, 22 Jul 2025 08:44:00 +0000

Bence, mint tévés, alig néz tévét. Mégis, a mostani nyáron egy új hobbija lett, amelyről röviden így vall:

"Nyár van. Még akkor is kijelentő mód ez, hogyha kevésbé érzem bőrömön, napszítta hajamon, idegrendszerem lassulni kívánó tempóján, napi logisztikai keretrendszerem szabadabb lélegzésében – de naptár szerint, és amúgy nyomokban: valóban NYÁR van. Egy vontatott, nehézkes, végig a külső ráhatásoktól függő időszak. Emlékszem, régen tényleg június volt és ujjongtunk, szaladtunk bele a többhetes, többnyire előre nem eltervezett önfeledtségbe. Önfeledtség volt sportban – amikor eveztem, ilyenkor jött a formába-hozás, a rengeteg „tüdőégető” futóedzés a Hármashatár-hegyen, majd a kiemelt versenyek sora-, önfeledtség kultúrában – hányszor és milyen szívesen rohantam Kapolcsra, Tihanyba, vagy éppen hosszú autóúton Tusványosra-, és önfeledtség volt a szociális közlekedésben is –egy sör mindig társaságot kíván, így teremt is. Szép évek voltak. És, nem azért emlékezem rájuk vissza úgy, hogy szépek, mert a mostani rossz, vagy rosszabb, hanem azért mert valóban egykoron, hiába húztam a munkahelyi igát, a nyár mégis valahogy az emberi rendszerek újra indításához szükséges energiagyűjtés volt. Még a munkában is. Lazább mondatok, lazább öltözetek, könnyedebb ötperces cigiszünetek, könnyedebb témákkal és biztosabb jövőképpel. Most, az előbb leírt mondatból egyik sem igaz, vagy egyik sem úgy igaz. Egyrészt, nincs, vagy éppen bizonytalanul van elénk rajzolva a jövőkép, amelybe beleálmodhatjuk magunkat, és mint szorgos hangyák fellelhetjük cselekedeteink valós értelmét – ez a jövőkép teljesen elveszett. Az ötperces szünetek feszültek, a beszélgetések felszínen sikló SUP-hoz inkább, mintsem egy mélyebben „trimmelő” kajakhoz hasonlítanak. Senki nem akar senkit megbántani, így a sok senki a sok semmiről sokáig, semmitmondóan tud semmit se kifejezve beszélgetni. Ez alatt pedig bőven leég minden cigi, amihez már a kávé se kell. Öltözet, talán ez az egy, ami megmaradt: látni jobban a formás női vonalakat, és az ízléstelenül felöltözött ficsúrokat. Ennyi…

…ebbe a várt és remélt napsütötte szürkeségbe kúszott be, ismerősi ajánlással egy Netflix sorozat. Elöljáróban annyit: mivel tévés vagyok és annak is mondom magam, így tévét nagyon ritkán nézek. Ha nézek valamit az csakis a sport, igaz abból képes vagyok NBI-es mérkőzést, vagy éppen műkorcsolyát is végignézni – igaz Forma1-et soha. Ide tartozik még az is, hogy nem vagyok sorozat-mániás. Egyszerűen egy rossz „szómának” tekintem a mindennapok bugyraiban, így sem a Dallas, a Szomszédok, később szerencsekerék, vagy mittudomén: Netflix, nem tudott lekötni, függővé tenni. Egyszerűen sajnálom rá az időt és mindig jókat nevetek, hogyan akarják a holnapi figyelmemet. Lehet öregszem is, de idén nyáron a bekúszott valami szeánsszá vált. Este, miután a gyerekek elaludtak még a kertet ellenőrzöm – én tényleg képes vagyok fűszálról fűszálra mérni a növekedést, locsolok, rendet rakok, tusolok, vagy éppen beülök fél órát a meleg jacuba és nézem a csillagos eget. Majd amikor már 10-et üt az óra, halkan belépek a nappaliba és feleségemmel együtt – akarom írni, az Ő kérésére! - bekapcsoljuk a tévét, azon belül is a Netflixet (ez egy jó csatorna, mindig jelzi, hogy hol hagytuk abba, és ha netán valamelyikünk tovább szaladna, a másik vissza tudja tekerni…) és nézzük tovább az Alfa-hímeket. A sorozat alapgondolata korrekt, és látszik, hogy előre és tudatosan a Netflix-szisztémára írták, jól kigondolt 4 férfiúi karakterrel, amelyek mindegyike megtalálható minden férfiban, a kérdés, hogy kiben éppen melyik rész dominál. Mert nekem kb. ennyit jelent ez. Vezetőként azonosulni tudok a filmben alakított vezetői stílushoz, miközben vágom a macsót, vagy éppen az anyaszoknyamellettálló-t. Az más kérdés, hogy ha nagyon letisztítom a felszínt, akkor egy nagy üresség tátong, talán annyi mondanivalóval, hogy van értelme a elmével, a lélekkel foglalkozni és ahhoz tényleges (nem celeb!) szakemberek segítségét kérni. Nekem ennyi jön le, miközben persze, minden a szexről szól, természetesen a nemek közötti egyenlőtlenségek újra gondolásáról, a másság elfogadásáról és a gazdagságról. Vannak benne poénok is – legalábbis feleségem nevetéseiből ezt a következtetést vonom le -, de én ezekből hát két részenként egyet ha annak veszek. Mindegy. Mondanám, hogy beszippantott – de nem, el tudnék lenni nélküle, sőt, aludni is egy jót helyette. De szeánsznak, így a nyári uborkaszezonban (nincs olimpia, vagy labdarúgó VB) még ez is megteszi. Az más kérdés, hogy ebből a női lélek mit fog fel, és ezután miként fog gondolkodni / és azt hiszem, a Netflix-szel alapvetően ez a legfőbb bajom, hogy pont a családi tűz őrzőit fertőzik meg, térítik el és borítanak mindent. Így lehet jobb olvasni, és a jacuban inkább a csillagokban gyönyörködni…és az asszonyoknak is inkább a gyerekekkel és férjükkel foglalkozni."