Ünnepeink méltósága, avagy tudunk-e még polgári eleganciával létezni
Bence úgy nőtt fel, ahogy a ma már letűnt korok emberfői vasárnapi misére mentek (mindig ugyanabban, abban a bizonyos vasárnapi vasalt ruhában); étterembe is ünneplőben jártak; vendégségbe hosszasan gondos készülődés után (előtte otthon a gyerekeket megetették) és úgy, hogy akkor még május első vasárnapjára öltöztette fel magát idény elsőként a természet, friss volt az orgona.
“Abban a világban szocializálódtam, amelyben a családilag kialakított rendnek törvényei voltak. Hogyan öltözzünk, ha templomba indulunk és persze hogyan érjünk oda, hogy még ülőhelyünk is legyen. Törvényei voltak a vasárnapi, többfogásos étkezéseknek és annak is, ha csak a szemetet vittem le. Minden nap úgy hagytuk magára az otthont, hogy hazavárjon ágy, bútor, elmosott edények, tiszta padlózat, várjon a frissen átszelőztetett ház, a takaróm és párnám. Nem úgy mentünk el, mint aki fél mit hagy hátra, úgy, várjanak haza a pici ünnepekre is: túl egy nehéz napon, túl edzéseken vagy színházon, túl a városi zörejeken…
Bevallom, mindig kiemelkedő izgalommal és érdeklődéssel olvasom egykori kollégám Gellért Gábor írásait. Szeretem szavai ízét, fanyar humorát, csípős lényeglátását és felemelt témáit is. A legutóbbi írása az ünnepről volt. Ez indított engem is gondolkodásra.
Gyermekkoromban, amikor a szülői védőhálón belül közlekedtünk testvéreimmel igazából mintákat kaptunk. Mintákat a hétköznapi polgári létezésre, a hétköznapi ünnepek valós megélésére és az azokra való felkészülésre. (Mai fejemmel tudom, de jó lett volna nem csak a hálón átszűrődő 'szépségeket' látni, hanem azt is, hogy ki és hogyan szőtte azt a hálót és mit bírt eltakarni érzékelésünk elől.) Nem volt olyan keresztényi ünnep, amelyre ne készítettük volna fel előre fel magunkat: lelkünket gyónással, környezetünket nagytakarítással. Ebben is maximalista voltam. Ha takarítás, akkor ott mindent is, amit csak lehet mozdítani és se por, se piszok ne legyen sehol egy szem se. Otthon tanultam meg az ünnepi terítést, azt, hogy elsőnek mindig a családfőnek szedünk, utolsónak anyámnak (igaz Ő forrón szereti a levest), azt, hogy templomba is a tisztes ruhánkat öltjük és mise előtt minimum 5 perccel - hogy legyen ülőhelyünk is - érkezünk; hogy egy-egy nagyobb ünnepre, legyen az karácsony, vagy éppen születésnap, a legnagyobb értéke annak van, amit mi, gyerekek, saját kezűleg készítettünk. Hogy mindig Édesapám nyitotta meg az ünnepeket egy 'welcome drinkkel' és ha jól emlékszem sosem politizáltunk a családi asztalnál, még étteremben sem. Emlékszem, az egyik karácsonyi ajándékomat 4 hétig készítettem, egy hurkapálcikából méretarányosan legyártott egypárevezős hajót. Mindig éjjel csomagoltunk, és a legfurább helyekre rejtettük ajándékainkat. Szép emlékek, de vajon mit tudok átadni belőlük.
Gyermekeimtől nekünk is a legfontosabb, amit ők készítenek. Abban van az igazi, ráadásul a gyermekrajzok mindig beszédesek - fiam például most úgy ábrázolta a családot, hogy anya sír (mint mondta, ezek az örömkönnyek), apa pedig borostás (régi szokásom, amikor nem vagyok képernyőn, vagy nincs épp fellépésem, akkor nem borotválkozom). De végre sikerült az egyik legnagyobb tett is, korán reggel felkelni és metszőollóval a kézben egy nagy csokorra valót összegyűjteni. Lányom volt ebben a partner, így a reggeli kávé mellé már a friss virágok illata is társult. De azt a gyerekkori élményt már nem tudom visszaadni nekik - lehet a mi korosztályunk a hibás! -, hogy május első vasárnapjára nyílt mindig ki a természet, főként az orgona. De jó lenne, ha újra visszatalálnánk mi is a természethez, hogy az általunk okozott kárért már ne a gyermekeim fizessenek azzal, hogy például még friss orgona sincs anyák napjára..."