Burn-OUT
Bence kivételesen nem szakmai munkájáról, életének szakmailag kiemelt pillanatairól, sokkal inkább egy személyes kalandról, megtett útról vall, felismerésül és jó tanácsul azoknak, akik hasonló cipőben járnak.
„A minap hosszan hallgattam az egyik kereskedelmi rádió reggeli műsorát. Ebben – persze bulvárosan – kiemelten foglalkoztak a kiégéssel, annak tüneteivel, és természetesen rögtön jó tanácsokat is osztottak, vagy osztattak egy ’szakértő’ által. Mint a szakértő fogalmazott, a kiégés nem egyszerre jön, nem olyan, mint egy késszúrás, amely után kialakul a vérző seb, amit gyógyítani kell, hanem olyan mint 1000 apró tűszúrás, aminek következtében 1000 apró seb alakul ki, melyeket egyszerre, egy nagy váltással, egy nagy sebtapasszal gyógyítani nem lehet. 1000 apró seb, amiket egyenként kell, minden sebet külön kezelve tapaszolni, a hegesedésre szánt, szükséges időt egyenként megadni. Így nem megoldás, ha valaki rögtön munkahelyet vált, családot rúg fel, vagy éppen valamilyen szenvedély-betegség előszobájába toppan. Megoldás az, amit talán Babits fogalmazott meg szépen:
„Mert ne
gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,
és nem sejted hogy véletleneid
belőled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.”
44 éves lettem. Vízválasztó korba léptem, főként azért és azokért a példákért, amelyek után a saját felismerésem és beismerésem is következik. Egy kedves, régi cimborám, akivel sokszor és sokat beszélgettem még a Pusztaszeri úti étteremben, mondta, Bence, igazából én 44 éves koromig nem csináltam semmit. Utána kezdődött el az élet, és lett hirtelen száznál több cégem, és célom a mindennapokhoz… Másik beszélgetésem egy nagyvállalat elsőszámú emberével, egy podcast műsorban. Elmondása szerint 42-43 évesen, igaz szakrális alapon, de megszületett élete legjobb döntése és lerázta magáról a nagy cégek gúzsba kötő, ám rettentő jövedelmező láncát, és önálló, ráadásul karitatív útra lépett, mint szociális vezető/munkás. Igaz, 43 éves korára gyermekei jövője, a család által vásárolt lakásoknak köszönhetően, biztosított volt. Újabb beszélgetés, egy olyan személlyel, aki már 82 éves – jó, ha 60-nak néz ki – és egy távoli ország, nincstelen helyén nőtt fel. Elmondása szerint 40 éves koráig nem csinált semmit. Maximum okoskodott, élelmes volt, vagy ahogy ő fogalmazott: lusta. Aztán jött a csoda, egy termék, aminek köszönhetően nem csak Európa, de már a világ is kitárult előtte, és lett egy saját brand elsőszámú arca, vezetője, kiváló kommunikációs képességekkel. A fentiekben kiragadott beszélgetéseket és azok tanulságait természetesen folytatom, így a hosszabb úszások során (80-90 perceket menetelek a vízben) van időm és lehetőségem is körülnézni, kortársakat szemlélni. Hiszen mi most vagyunk ott, most értünk oda, ahol valami - és itt most két magyarázat is létezik -, de történik. Az egyik magyarázat teljesen profán. Férfiszemmel mérve és élve a világot, egy klasszikus fejlődés-lélektani menetrend csúcspontjának lefelé irányuló spirálja a 42-44 éves kor. Lefelé, hiszen a klasszikus fejlődés-elméleteket nézve erre az életkorra már mindenkinek kialakult a biztos, vagy biztosabb egzisztencia (még akkor is ezt írom, ha ennek amplitúdója akár szélesebb, így lehet az a jó szó, hogy kialakult egy biztosabb közlekedés abban a közegben, ahonnan egyébként az egzisztencia is jön), van család, gyerekek, feleség és minden bizonnyal egy hitellel, vagy anélkül épített vagy vásárolt otthon. Erre az életkorra lehullnak a rozsdás gallyak, maradnak a családon túl azon személyek, akik valóban barátok. Erre az életkorra már beindul a szervezet önálló fékezése, a megfontoltabb lépések száma nő, mind sportban, közéletben, társasági létben. Erre az életkorra ugyanakkor kialakul valami, amit lehet ürességnek nevezni, lehet beteljesülésnek, kalandorságnak vagy éppen csak férfiúi csúcspontnak hívni. Mert valami kell, ami nem más, mint a folytatáshoz szükséges motiváció. És a másik értelmezése ennek az életkornak, tisztán szakrális, persze nem, vagy nem feltétlenül mellőzik az ezt követően megtett lépések az első ’fejlődés-lélektanilag’ kialakuló hiány felismeréséből fakadóan adott válaszokat sem. Így sokan, egyre többen ebben az életkorban keresnek kapaszkodót, transzcendens támpontot, legyen az bármilyen felekezetű, vagy rendszerező-elvű, logikailag és érzelmileg is az űrt betöltő valami.
S miközben rovom a hosszokat, nézem a kortársaimat, felismervén és persze keresvén köztük magamat. Kortársaimra, pályatársaimra is mind igazak a fentebb leírtak, annyi kiegészítést téve, hogy két nagy csoport állapítható meg. Az első – és sajnos nagyon nagy elemszámú csoport - azoké, akik az ’emberélet útjának felén’ azt felismervén a második felet másként kívánják leélni. Ezért hajlandók és elszántan képesek is mindent is megváltoztatni, így rengeteg a válás (szinte tétje sincs már a kimondott ígéretnek), a munkahely-váltás, az életmód-váltás vagy éppen a teljesen új élet elkezdése akár más országban is. Másik nagy csoport, akik egyrészt mindennapi tevékenységüket illetően ’lusták’, tehát kevesebb sport, kevesebb aktivitás, de jelentős biztonság számukra a biztos és jól jövedelmező (így akár jelentős anyagi javak felhalmozására alkalmas) munkahely és a család. Ők – bár belül tombolnak – a felszínen ’önmegvalósítanak’, anyagi javakkal segítve a jövőt a család minden tagja számára. Lélektannal keveset foglalkoznak, viszont erős baráti hálóval rendelkeznek…nem sorolom.
És még mindig rovom a hosszokat, és próbálok tekinteni magamra. Mert nincs merészebb vállalás, mint önmagunkkal szembenézni és a tükörnek sem hazudni. Belemondani, ami a valós és nem rettegni attól, hogy bizony a szavak fájnak, koppanak és az eddig felhalmozott erő semmi ahhoz képest, mint ami ahhoz kell, hogy: „elutazni önmagunkhoz”.
44 éves lettem. 44 évesen kezd ’világosodni elmém’, és a sok-sok legenda oda. Oda az, amiben hittem, és ami eddig fenntartott a közéletben, mert mindannyiszor, amikor nem a színpadon, hanem annak falai mögül láttam működni azt, amiben hittem, rájöttem: átverés az egész, szó sincs a kimondott szavak valós tartalmáról - Csalódás? Az. De jókor jött felismerés. Legenda az is, hogy egyenes utam volt, vagy, hogy tehetségem által valóst mérettem meg. Tény, 14 éves korom óta kettős a futásom és igazából sose érte utol – talán most! – az én, a valós egyént. Mert 14 évesen előre elrendelték, hogy ki az a takácsbence. Szüleim iránymutatása szerint focista helyett evezős lettem, míg a színházi világ egyként tárta szélesre kapuit, hogy azon ténylegesen ne lépjek át, aztán jött a média, ami 18 évig így-vagy úgy, de fenntartott. De közben sosem merült fel, hogy valójában kit tartott fenn. Ennek végiggondolása zajlik most, merész lenne azt állítani, hogy könnyű szembenézésekkel, vagy éppen felismerésekkel. Tovább megyek, és felteszem a kérdést, hogy jó apa – édesapa – vagyok-e és vajon önazonos-e az édesapa szerep azzal a takácsbencével, aki a színpadra áll, verset mond, műsort vezet és szereti, nagyon is szereti az általa csak bohémnak hívott életet? És valóban bohéman élem-e az életemet? És megyek tovább: jó férj vagyok-e, támasz-e, biztonság-e, vagy az előbb leírtak csak a társadalmi normaszintek követelményei és lehet egy férfi a családon belül például nem a fő kereső, az érzékenyebb ’fél’, a holnapot előre nem megtervező? És még mindig siklom, és jönnek az újabb kérdések, hogy hány embert bántottam meg és hányan fordultak el jogtalanul tőlem? Hogy valóban kellett-e minden esetben mindenben (legyen szó sportról, színházról, takarításról, vagy éppen alkoholról) a maximumot hoznom, ezt a belső égésű motort mindig, minden szituációban csúcson robbantanom és valóban az lenne a megoldás, hogy egyszer csak minden, talán varázsütésre, de megváltozik. Nem tagadom, most ebben az életciklusban vagyok. Család, gyerekek, ház adott.
Azt tudom, hogy körülnézve, és magamba is mélyebbre ásva utam fordulóponthoz érkezett. Az a takácsbence, aki bennem volt, aki tehetsége által ért el sikereket és akit sokan – szerencsére tényleg sokan! – megszerettek, nem bírja és nem is viseli sokáig azokat a kötöttségeket, amelyek a kreativitását, világlátását és -érzékelését semmibe veszik. És tudom, hogy ha valamiben mintát tudok mutatni, akkor megérte a földi létemet megfutni. És ez a minta pedig: TESSÉK VÉGRE ŐSZINTÉNEK LENNI, felejtsük el a maszkolást, a társadalmi normaszinteknek való megfelelést és az azokhoz illeszkedő közlekedési morált! Mert – ahogyan ezt most már én is tudatosan teszem -, ha egyre többen, egyre bátrabban fel merik vállalni a valós én-t, akkor egy idő után izgalmas egyének fognak találkozni, és igen, lehet nyíltan és őszintén kifelé is (az egész élet egy része úgyis már kirakat, másik részét meg úgyis látják, akik minket ellenőriznek) az igazat mondani. Bevallani, ha szar egy házasság (persze részletesen kitérve az okokra és okozatra), bevallani, ha elveszett az egyén a gyereknevelésben, bevallani, ha devianciák alakultak ki, beleállni abba, hogy az emberi élet szent és sérthetetlen és mivel egyedi, így az életből fakadó válaszok sem skatulyázhatók, mert én-egyén-élethelyzet – ezek együtt teljesen új felismerések.
44 éves lettem. Rengeteg óra, rengeteg kilométer kell még az utazáshoz, önmagamhoz. De a kezdeti lépéseket – iszonyat erő kellett hozzá -, megtettem. Mankónak és kihívásnak olyat választottam, ami az idegrendszeremet, ezt a (ha nem éppen leszedált) folyton izgő valamit nyugtában tudja tartani, így maradtam a víznél, és rovom a métereket. A célt – hogy kit akarok elérni, ki akarok lenni – nem látom. De nem is érdekel. Az utat járom, és mennél nyitottabban tudok haladni a ’valami’ felé, annál több valós szövetségest kapok, akik ebben segítenek. Mert „ne gondold, hogy annyi vagy önmagadnak…”, útra fel, csatlakozni lehet, de csak a végállomás ismert, a megállóhelyek száma nem.”