Ha HÓÓÓÓÓ
Játszadozó gyermek szívvel - felszabadító öröm remegtette testemet, amikor reggel megálltam szobám ablaka előtt és kémleltem a kertet. A teljesen behavazott tájat.
Beszűrődő hangokból olvastam ki a napi jeleket: a mai iskolai bejutás nehezített, így könnyen lehet, hogy iskola helyett a szánkópályák lejtői várnak. Nem éreztem a dolgok megvalósíthatatlanságát, pillanatig sem bántott hogy napi tetteim sorát nem bővítem holmi tudással, sokkal inkább fizikai aktivitással és rengeteg önfeledt játszadozással. Örültem, amikor megtudtam: nem járnak már a buszok sem, utcánkból sítalpakon ajánlott a kijutás, és mindenki marad, otthon. A '80-as évek közepén hullott akkora hó, hogy megállt az élet. Emberek sétáltak egymás mellett, ki boltba még a szükséges napi falatért, ki közelben lakó családtaghoz, mi pedig csak mentünk, mert tetszett. Gyönyörködtünk a hófödte M7-esen, még jobban a Sas-hegyi utcákban, a házak méteresen újra keretezett havas küllemén, és, hogy szüleim milyen nyugodtan fogadták ezt. Sétáink során, akik mellénk szegődtek percekre, vagy távolságokra csak, emberi mondatok, valós beszélgetések kezdődtek, férfiak zsebéből előkerült a "szívmelegítő", ami mindig attól volt a legjobb, aki éppen adta. Így telt gyermekkorom a hó fogságában.
S most szeretnék visszamenni oda, örülni a hónak, örülni a mellém szegődő emberi gondolatoknak, örülni annak, hogy mi egymásnak 'biz utódai, ősei, rokonai, embertársai és nem egymásnak farkasai vagyunk. Így poroszkálok most a csúszós járdákon, egyensúlyozom a várbéli lépcsőfokokon és szemlélem azt, hogy mi felnőttek ilyenkor sem tudunk lassítani, felfogni azt, hogy ez rendeltetett mindenkinek: kicsinek, nagynak, komolyabbnak és bohémnak, mindenkinek, aki ember. De jó lenne, ha arcunkat a hó végre megtisztítaná.