Büszke fajnak, küzdő pálya
Hamleti örökségünk egyben kötelességünk is.
A felbolydult világ rezdülései szétmarcangolják a családok finomított perceit. Magam is érzem, tudom, de mégis a bejárati ajtó előtt hagyom. Leteszem, mint ahogyan a bevásárlás végeztével hazaérkező családfő - akinek mindkét keze tele -, az ajtó előtt megáll, hogy a minidig másik zsebbe rejtett kulccsal a magánélet szférájába beléphessen. Mert nem kutyák és nem farkasok dala zakatol fejemben, sokkal inkább az Öregisten, Nagyisten Jókai-s gondolata, mely szerint "mértékadó értelmiség - minden mérték nélkül". Ez az, ami bánt, amit kívül kell hagynom, hogy aztán gyermekeim jövőjére bizakodva mondjak igent. A miénk, a generációmé sajnos már elvétetett. Mindegy, hogy így, vagy úgy, de a mi időnk már megfutotta a lehetőségeket, megkapta mindenki a maga bélyegét, azt a skatulyát, amelyben szépen éldegélhet ki-ki a maga a szintjén. De gyermekeink előtt még lehetne esély, vagy legalábbis egy generációs tartás, ami más válaszokat szül, mint amikre mi gondolni tudunk, merünk. Ebben bízom.
Márai Sándor, aki tán egyedüliként volt valós polgári író (mármint azon a színvonalon élt és alkotott) születésnapjának mélységeiben találom József Attilát. Micsoda - tehát: mi a csoda! Ez. Április 11 üzenete szól nekem, gyermekeimnek, mindenkinek. A polgári létforma és a józsefattilai hétköznapok. S mindkettő mi vagyunk, mindkettő belőlünk nőtt ki, mindkettő magasra emelhető, mindkettő azonos.
A hamleti út pedig valahol középen robog, hánykolódásának partkivetettségét megelőzendve.