Oly korban éltem én...
„Bregman érveire támaszkodva valódi emberi értékek mentén kellene átalakítanunk az intézményeinket és a törvényeinket.” - The New Yorker
"Rutger Bregman könyvét már vagy egy éve kaptam kölcsönbe. Bevallom, annyira dicsérte a könyvet kölcsönző, hogy tartottam tőle. Nem bírok már több ideológiát, politikát, nem keresem a társadalmi összefüggéseket, a költők szavaiban bízva, soraik mögé látva próbálok egyre csendesebben, halkabban, „Be vagy a Hét Toronyba zárva, örülj, ha jut tülezőfára” módon élni. Mint az egyre halkabbá váló Reményik, kinek szomorúfűz verse húzódna egyre inkább rám, nem feledve, hogy a fűzfának dolga, sőt „Törvénye az, hogy ágait lehajtsa” –, miközben sikongva mondom Babits szavát: „Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak, / mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb / részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod / tükörében magadat,” és közben érzem azt is, hogy „Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szívemben a halál”. Kettős küzdelem, napi vívódásaim tükre. Pedig nincs oly nagy titkom, mint Ambrus bácsinak Tamási Áron Vitéz lélek című darabjában, aki halott gyermekét cserélte élőre, hogy legyen saját gyermeke. Nincs oly' nagy titkom, ami miatt vívódásaimat ki kellene vetítenem, vagy a ’modern orvostudomány’ modern eszközeit igénybe véve lássam a nappalokat szebbnek, az éjjeleket békésebbnek. Vívódásom sokkal prózaibb, bár többrétegű. Egyrészt a legtermékenyebb, legerősebb, és minden szempontból a leginkább használható életkorban vagyok. Abban, amikor már tudom mi az, hogy nincs Édesapa, tudom, hogy hogyan KELL alkalmazkodni, alázatosnak lenni és tudom, hogy nem mindig a tiszták és szépek érvényesülnek. Minden nap gyermekeim terheit is magamon cipelem, főként mint családfő, akinek klasszikusan rendelt feladata a család fenntartása, a biztonság megadása. És abban a helyzetben vagyok, amikor még a fiatalkori izzás, termékeny kreativitássá emelhető, és abban, amikor már nem kell bemutatkozzon, aki felém jön, mert a járásából, kézfogásából, tekintetéből tudom, hogy ki ő, ki lehet ő valójában. A szavak, a tiszta magyar beszéd mestere, akinek ’Balázs-áldása’ nem a torokgyíktól, hanem a napi beszéd alól mentes.
Bergman Emberiség című könyvét végül elolvastam. Tettem ezt azért, mert a sok-sok szaporodó idegen anyag elől kerestem a menekülést, a kiutat, vagy éppen a választ. Mert a könyv válasz. Arra, hogy az ember alapvetően jó. Az ember születésével jogot és lehetőséget kap a jóra, az igazra, a teremtésre és a másikra való odafigyelésre, a tisztességes versenyre. Mint egykori evezős, akinél nem lehetett kérdés, hogy ki a jobb, hiszen aki elsőként átszelte a célszalagot, az nyert. Így ez a természetes és tisztességes versengés - mondhatni versenyszellem - van bennem. Ez így korrekt. Ahogy a minap is úsztam, és a mellettem lévő sávban egy siket olimpikon edzett. Gyorsabb volt, úgy ment, hogy csak hullámzott a medence mindkét partja, és ezzel engem is rávett, hogy szálljak versenybe, nagyobb iramba. Jobbat, erősebbet, fárasztóbbat teljesítettem. Korrekt feltételek közt ’versenyeztünk’. Az említett könyv meggyőzően vezeti le az ember, így az emberiség jóra való elrendeltségét, ám mégis több ponton és több módon muszáj rávilágítanom arra, hogy bár az ember megkapta a jóságot, csakúgy mint a gonoszságot, de sajnos sok esetben az utóbbi juttatja előbbre… Gondoljunk csak bele! Fiatalabb koromban szentül azon voltam, hogy ha gyermeket szeretnék, akkor előtte szigorú böjtöt tartok, fél évig sokkal egészségesebben élek és leteszem a cigarettát is. Teszem mindezt azért, hogy a legjobbat adhassam majd magamból. Aztán jött az élet cáfolata, nem az a hímivarsejt hozza el a megtermékenyítést, amelyik a legszebb, legokosabb, legegészségesebb, hanem amelyik a leggyorsabb, a legharcosabb, a leginkább alkalmazkodó. Tehát már ott elveszítjük a jóra való hajlandóságot, és kapjuk helyette a küzdelmet (Madách!). De tovább megyek...Tisztában voltam vele, hogy amennyiben van valamilyen védjegyem, az a hangom. Mint Sinkovitsnak, Szakácsinak, vagy éppen Bőzsönynek. Adottság, amellyel lehet élni és visszaélni. Én az előbbit választottam, 14 beszédtanárral és folyamatos tréningekkel. Így ma nincs olyan magyar szöveg, amit elsőre, hibátlanul ne olvasnék el/fel. Jó hangsúlyokkal. Mégis a verseny, az alkalmazkodás és a megváltozott média-fogyasztás mást mutat. Amikor verset mondok, mindig kárpótol a vastaps, és elismerik, sőt, titokban megsúgják, hogy igen – legutóbb Szabó András, kiváló előadóművész, a versmondás élő legendája állított meg a mosdóban, és csak azt mondta, végre találkozott egy rendkívül tehetséges fiatalemberrel, aki úgy mondta József Attilát és Reményiket, „ahogy lehet.” Ez kétségkívül elismerés.
De mégis, ez a fiatalember, vagyis én, nem
nevezhetek be a kulturális életbe, mert nem fejeztem be a Nemzetit, vagy nincs
művészdiplomám. TF diplomám van. Ami minden értelemben az akkori TF falai közt nagyobb és többet ért/ér, mint
bármely más papír. Az ÉLETET tudja, minden körülmények között. A közönség elismer, a szakma tartózkodik. Az ember jó. De
meddig kell még a hallgatás köntösében hinnem, hogy: az ember jó,
a tehetség érték, a legmotiváltabb férfikorban alkotni kötelesség! Addig is
tanulom Radnótit. Érteni:
„Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.”
Az általam nagyra tartott, sokat forgatott Molnár Tamás soraival zárom:
„A félelem velejárója manapság – ok vagy okozat? – a társadalmi bomlás és a szekták megjelenése, sőt hódító divatja. A tartalom nem fontos, általában a régi pogány kultuszokat ébresztik fel, ha rövid virágzásra is, de szinte láncot alkotva úgy, hogy egyik a másikba folyik. A szekta haszna a pillanatnyi lelki biztonság, a kivándorlás az emberi népből, ha másként nem megy, a kábítószer útján. A lényeg, hogy a tárgyak szomorú bűvöletéből kilépjen az ember az illúziók világába, ahol az egyén elhiteti saját fontosságát, mint valamely titok vagy misztérium letéteményese.”