Fiatalok, tietek a jövő...
Milyen mintát kaptunk és adunk tovább? Avagy, meddig ünnep a gyereknap, és mikortól válik szürke hétköznappá…
„Mai fejemmel, értsd, mai tudásommal, tapasztalatommal és szerzett/kapott/kihallott információkkal próbálom megfogalmazni, hogy mit kaptam és mit tudok én visszaadni gyermekeimen keresztül a jövőnek. Ahogy egyre mélyebbre ásom magam az emberismeret, ember-ember, gyermek-szülő, férj-feleség, ember-egyház, ember-közélet színtereiben, annál inkább érzem, tapasztalom, sőt sajnos szenvedem Édesapám egyik nagy mondását: „fiam, mi a rendszerváltás körül elvettük a ti jövőtöket”. Lehet, hogy ez az egyszerűen odadobott, tán egy családi ebéd során elhangzott mondat mélyebb értelmű, több szólamú és könnyen lehet, hogy nem csak életkoromból fakadóan érzékelem, hogy nagy a baj, egyre több színterén az emberi létezésnek csak a gondok, válságok, kudarcok, bajok. Lassan 44 évesen környezetem nagy része válásban, vagy már befejezett folyamattal egy új kapcsolat kezdetén, több gyermek logisztikai mindennapjaival. Nagy a baj, mert családok bomlanak fel, olyan erős szövetségek mérgesednek el, amelyeknek erőt kéne mutatniuk pont akkor, amikor minden zajos. Erőt, hogy van miért, van kiért, vannak akikért érdemes áldozatot hozni, térdelni, csendben maradni vagy éppen nyíltan szólani. Korosztályom majd' minden tagja szenvedi a házasság, vagy éppen az együttélés küzdelmeit. Minden ilyen küzdelem mögött található egy szál, amit ha sikerült volna időben és megfelelően felénk, az én korosztályom felé elmondani, annak teljes nyíltságával, akkor sok esetben nem a pszichológusok, pszichiáterek, családterapeuták házi pénztára nőne, hanem a családok anyagi biztonsága erősödne. És ez a szál, bár leírva, elmondva egyszerű, mégis nagyon összetett. A szál az, hogy senki, soha és sehol nem mondta el nekünk, hogy mit jelent a férfi minta és mit a női. Hogy mindkét félnek megvannak a sajátos jegyei, amelyeket vagy a jobb vagy a bal agyféltekével kezelünk, de mivel nem tudjuk, hogy mit kellene észre vennünk a küldött üzenetekből, így szervezetünk sem tudja a megfelelő helyre vinni az üzenetet és rossz agyféltekével bocsájtunk ki olyan válaszokat, amelyeket pont a másikkal kellett volna. Ez minden konfliktusunk alapja. Mert, ha tudatában lennénk annak, hogy bár a nőket tartjuk érzékeny és érzelmi teremtménynek, a férfiakat pedig a racionálisnak, valójában a nők gondolkodnak sokkal erősebben a racionalitás agyféltekével, és mi férfiak többnyire vegyesen. A nők döntései, szándékai mögött mindig az érzelemmentesség által vezérelt „cél-elérés” szerepel, míg nálunk sokkal inkább a pillanatnyi érzelmek az uralkodók. Ennek természetesen része és végkimenetele ugyanakkor az is, hogy a nők a kitűzött célok elérése után képesek a teljesen érzelmi gondolkodásra, de a dolog pikantériája, hogy mire céljukat elérik, addigra mi, férfiak váltunk az érzelmi agyfélből a racionálisra. Látom, és egyre több helyről érzékelem, hogy a családok szétesése kevésbé a szerencsejáték, a pia, vagy egy harmadik személy miatt történik meg, sokkal inkább a két fél ellentétes működési elvének meg nem értése húzódik a háttérben. Ezek legtöbbször ilyen egyszerűen fogalmazódnak meg: már elhidegültünk egymástól, vagy nincs közöttünk szex, vagy én boldog szeretnék csak lenni, vagy muszáj nőnek / férfinak éreznem magam. Így, ha mondjuk őszintén elmondták volna elődeink, hogy hogyan élték meg a mindennapokat, ha időben levették volna rólunk a gyermeki védőháló – teljesen erőltetett – szerepét, akkor az én korosztályom is könnyebben működne.
Baj van az ember-közélet, ember-politika, ember-egyház, stb. kapcsolatrendszerekben is. A baj alapja pedig történelmük rossz ismerete. A magyarországi lélektan megerőszakolt mindennapi magyarázata. Mondok erre egy példát: hazánkban tilos alkoholt fogyasztani vezetés előtt – Európában simán megihatnak a németek akár 3 sört is. Erre a magyarázat: azért a tiltás, mert a magyarok így sem tartják be a szabályokat és nem is tudnának gátat szabni ivászatuknak. Olyan ez, mint amikor a szülő a gyermeket annyira leuralja, hogy mindent is ő akar neki megszabni (én vagyok az anyád/apád, csak tudom, mi a jó neked), miközben ezzel a teljes leuraltsággal igazából sokkal nagyobb bajt idéz elő. Mert legyünk őszinték magunkhoz: ha kicsit is „felnőttnek” tekintenénk a magyar állam polgárait, akkor a németek mintájára a szabad akaratot is megadnánk. Jó, tudom, ezzel nem lehetne leuralni a magyar lelkeket, ami minden hatalomra törekvő, vagy hatalmon levőnek elsődleges célja – csak másodlagos a teljes kirablás. Szóval tanulnunk kéne végre történelmünkből, és annak nem iskolai, hanem valódi – így történészek, költők, írók – által áthagyományozott örökségéből. Akkor tudhatnánk, hogy valójában csak Mátyás uralkodásának végéig volt tartása a nemzetnek, csak addig voltunk mi azok, akik Európában valós figyelmet érdemeltünk, volt saját gazdaságunk, akkori iparunk, mérhetetlen tudásunk, szervezett államiságunk, rendezett egyházunk. Ami utána jött, az már mind a lejtmenet, olyan kiugróan erős rombolásokkal, mint a szabadkőművesek által ’48-ban elindított Kiegyezés, majd a lemoshatatlan csúcspont: Trianon. Lejtmenet, mert a kiművelt emberfők helyett leuraltak társadalmává váltunk. Erre is egy példa: senki ne mondja nekem, hogy 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás – ami ma van. Mert, ha a kiművelt emberfők (rengeteg európai vezetőt ismerek) társadalmát élnénk, akkor nem az lenne a minősítés (lsd. fizetés) alapja, hogy bambatekintetű „emberfők” 8 órát csinálják a semmit, hanem az, hogy időegység alatt ki mennyit tud hozzáadni a társadalmi egészhez, vagy társadalmi rész-egészhez (pl. egy cég működéséhez). Ezen logika megint azt feltételezné, hogy 1. aki munkát vállal, az munkát is végez; 2. mivel az idő neki is fontos, így minden erejével azon van, hogy a munka rá eső részét a lehető leggyorsabban, és a legjobb minőségben végezze el; 3. teszi ezt azért, hogy több ideje legyen: magára, a családjára, a barátaira, a hobbijára. Ma, ezzel szemben, aki mondjuk a családra hivatkozva kér némi „kegyelmet”, rögtön nemjómunkavállalóvá válik. És igen, ez a leuraltság jön az egyházi lét útvesztőiből, ahol (bárki bármit mond) még mindig a kereszténység a legtisztább változat; jön abból, hogy társadalmi vitákra már a kocsmáinkat sem merjük használni, holott (lásd fentebb a házastársak esetében) a ki nem beszélt dolgok, témák, kérdések mindig a rossz sejtek (elfojtottság) elburjánzását adják. Ezért vezetjük a halálozási listát, fő helyen a rákot, vagy a hirtelen halált jelölve. Pedig, ha bíznánk a kiműveltség erejében, akkor a kiművelt emberfő, saját hatékonysága érdekében is, még többet időt fordítana 1. a saját egészségére, 2. a közösségének egészségére, 3. a családjára, házastársára.
És nem mondták el szüleink azt sem, hogy hogyan lehet túlélni, hogyan lehet a legrosszabb időket is gazdaságilag, vagy éppen társadalmilag átvészelni. Nem, mert nem beszélhettek. Most meg itt áll az én generációm, szinte minden jogtól, lehetőségtől, vagy éppen tettre készségtől megfosztottan és sorozatban hozza a rosszabbnál rosszabb válaszokat, válásokkal, addiktív állapotokkal, közéleti csorbulásokkal. A betegségünk súlyos, terápiánk pedig nem a hallgatás, hanem a lélekápolás, a lélekgyógyászat lenne. Mert szentül hiszem, hogy mi, akik egykoron gyerekek voltunk, most is szeretnénk az utcán szaladni, már csak azért is, hogy ezzel utat/mintát mutassunk sajátjainknak, gyermekeink szabad szaladásának.
Boldog gyermeknapot, őszintébb felnőttkort!!!”