Magányosan nézünk kifelé...
Kevesen tudják, hogy Bence érdeklődése nem csupán az irodalomra és a kommunikációra korlátozódik. Elsősorban doktori tanulmányai alatt került közelebb a szociológiához, a társadalomtudományok szélesebb spektrumához és érdeklődéssel tekintett át más tudomány-területekre is. Több nagy professzortól leste el a tudást, így hálával emlékszik vissza Molnár Péter, Vass Csaba vagy éppen Szakály Sándor tanár/professzor urakkal töltött idejére, tanulmányaira. De beleásta magát az anatómián túl a biokémiába, vagy éppen sportélettanba is. A minap épp sportolásra szánt idejében sokatmondó párbeszédbe elegyedett, mely hétköznapi szituáció egyúttal egy kényes társadalmi témára is rávilágított:
„Nem titok, nekem a víz az első. Talán evezős múltam miatt is, szenvedek, ha nincs víz, vizes közeg a heti rutinomban. Képes vagyok a hideg jacuzziba is beülni, csak hogy érezzem a csobogást, a víz megnyugtató erejét. Nem titok, hogy újra megtalált szenvedélyem, az úszás, heti 2-3 alkalommal is, van, amikor csak átmozgató jelleggel, de van, amikor keményen, időre (akár 5x400 vegyes, 10x100 gyors). Magamnak csinálom, így mindig a testem jelzi, mire van aznap szüksége.
A minap a szaunában ülve kivételesen csipogott az idősebb társaság. Egy hölgy – azóta már tudom, hogy tanárnő – odafordult hozzám, hogy az uszodába engem elkísérő lányomról faggasson. "Ha elkísérte ide, akkor miért nem úszik?" – kérdezte kíváncsian, mire én: „mert tegnap volt úszóedzése, ma lovagolni megy." – Ezek után még határozottabban folytatta: "a sport a legfontosabb, és mintaként szolgál. Tudja, én is azért járok minden nap ide, hogy az unokáim fittnek, egészségesnek jó mintának véljék ezt az életmódot. Szerintem, ha ezt követik, akkor nem lesznek drogosok" – ez most úgyis kiemelt téma a közbeszédben, csak elég furcsa szólamokkal -, "nem lesznek alkoholisták, meg egyébként is, a mai szülők már nem tudnak mintát, jó példát felmutatni, nincs idejük a gyerekeikre, és ezért van annyi sérült, a mai tudomány szerint ADHD-s, vagy SNI-s gyerek.”
Mondanom se kell, magam, mint az X-generáció egykoron meghatározó és tán a jövőben is meghatározó személye, kevésbé a szauna hőmérsékletétől, sokkal inkább a kiejtett szavainak súlyától forrósodtam fel. Valóban igaza lenne a hölgynek? Hogy az én generációm nem alkalmas jó szülőnek? Hogy rossz mintát adunk? Hogy – kimondom – gyengék vagyunk? Elgondolkodtam…
1. A magyar történelem során soha nem volt olyan erős társadalmi rétegződés, mint amilyen a XXI. századra kialakult. Ennek része az orvostudomány fejlődése; része az emberi test antropometriai változása, amit Mészáros prof szekuláris trendként írt le; de szerves része maga a környezet, amelyben élünk: a digitalizáció, a globalizáció, nem sorolom. Talán soha nem élt együtt hat teljesen eltérő értékrenddel bíró generáció. Soha nem kellett ekkora hidakat építeni, ha közlekedni akartunk az egyes korosztályok között.
2. Mi, az X-generáció gyermekei vajon milyen mintákat kaptunk? Mert ugye pont alattunk indult el a "baby-sintér" szakma, alattunk zajlott le egy „rendszerváltoztatás” és a mi szüleink voltak azok, akik szintén a kapott minta miatt nem mertek otthon nyíltan beszélni, féltek az emberektől, a szomszédtól, de még a faltól is - hát még a gyerekszájtól! Mi mintaként azt kaptuk, hogy mindent előteremtenek a szüleink, ám cserébe a gyarmatuk leszünk, akik – ha nem ismerik fel gyarmatosított sorsukat – egész életükben önmagukon kívül lesznek valakik (többnyire szüleik cégét viszik tovább, vagy politizálnak úgy, hogy közben a szülői háló a zuhanástól is menti őket). Tehát mi milyen mintát kaptunk? Mi már nem, vagy nem feltétlenül voltunk katonák. Mi már külföldi szocializációval bírunk, vagy egy szerelem, vagy az ösztöndíjak révén. Mi már értünk nyelveket, és nem csak egy híroldalt böngészünk, egy csatornát figyelünk. Mi már tudjuk, hogy magunkért, pont a mintakövetés levetése miatt, csak magunk állhatunk ki, senki sincs aki ebben partner lehetne – még a léleképítő szakmák is csak a pénzt látják, kevésbé az embert bennünk. Szóval mi, olyan terhekkel a vállunkon kell, hogy irányt mutassunk, amelyben először fel kell állítani a kapott minták helytelen voltát, rájuk megoldásokat keresni, majd azokat megvalósítani.
3. A fentiekből következik, hogy az én generációm lett az ütközőzóna. A társadalmi réteg, aki felfele és lefele sem teljesíti be a leírtakat. Meg is lett érte a büntetés: fentről szorítanak, alulról nem ismernek el. Fentről diszkvalifikálnak, míg lent nem kihúzott fővel mondja a gyermek: apám tanár, vagy anyám orvos, vagy édesapa jogász, édesanya jógaoktató. Mert ebben a káoszban, amiből mi kitörni kívánkoztunk, senki sem az, aki, semmi sem az, ami. Lehet valaki cégvezető úgy, hogy semmi vezetési rutinja, végzettsége nincs. Mint ahogyan lehet valaki postai futárfiú 3-4 diplomával. Ebben a kuszaságban eröltetődött ránk egy önbecsapó, társadalmi elvárásokat kiszolgáló magatartás: MUTASD MAGAD KIFELÉ TÖKÉLETESNEK, BELÜL PEDIG SZENVEDD MEG AZT. Soha, szerintem, soha ennyi magányosan bukdácsoló középkorú nem volt. Szerintem soha ennyi magányos középkorú nem volt. Szerintem soha ennyi munkája pszichológusoknak és pszichiátereknek nem volt, mint ahogy soha ennyi deviencia (legyen az socialaddikció, sportaddikció, alkoholizmus, vagy éppen szex) nem összpontosult egy korosztályba zsugorítva. És igen, tapasztalom, soha ennyi vérmes/mérges/csalódott/kiégett válás nem volt még. Soha ennyi kószálódó gyermek sem. És soha ennyire bizonytalan „holnap kép” sem. Ebben kellene nekünk, jó evezősként, a hullámok tetejére kéredzkednünk.
4. És… soha nem lesz már a mi korosztályunkhoz hasonló közösség sem. Mi még „elvhűek” vagyunk, lojálisak vagyunk, mi még, ha kimondjuk a szót: Magyarország – akkor nemzeti tartást értünk alatta. Mi még hazánknak tekintjük szülőföldünket és nagyra becsüljük anyanyelvünket. De, és ezt látom tanítványaimon, gyerekeimen, az utánunk jövőknek már semmit se mondanak majd e szavak: “Láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír.” Az utánunk következők, ha mi nem tudunk velük eleget foglalkozni – amihez elengedhetetlen a jól kondicionált mindennapi létünk -, mennek, akár egy héten belül is más-más ország „polgáraként” dolgozni és önmegvalósítani. Ők a küzdelmet már nem, a tisztes munka tisztes becsületét kevésbé ismerik, hiszen teljesen másba: a Netflix, a youtube, és a social media álszent világába nőttek bele. Ők már nem Puskás Öcsiként maradnak kint edzések után gyakorolni, hanem előre megnézik az odds-okat és aszerint játszanak, gyakorolnak.
Röviden ennyit akartam finoman összefoglalni a tanárnőnek, de a szaunák 10 perces világa nem engedett ily' mélyre. Pedig jó lenne, ha értenének minket. Nagyszülőként - jó értelemben - kivennék részüket unokáik neveléséből, ezzel is segítve a jó minták megteremtését és egy teljes, akár több generáció megmentését. Nem másért: a magyar nemzetért, a hazánkért. Addig, amíg a magyar szó terjed, legyen ép minden tagja. Ez a mi dolgunk, s nem is kevés”