Trimeszterológia a szabadban
Meglehet kevesen tudnak róla, amikor Bence első gyermekét várta, körülnézett a leendő apukáknak szóló irodalmak, könyvek között. Azt tapasztalta, hogy bár anya és apa alkot meg egy gyermeket, mégis a szakirodalmak, a felkészítők, vagy éppen életmódvezetési tanácsok kizárólagos piaca: az anya, a leendő édesanya. Nekik szól könyv a terhesség 9 hónapjáról, szól arról, hogy mit egyenek, mit igyanak, mennyit és hogyan mozogjanak, milyen zenét hallgassanak, mit vegyenek fel, mindenről, ami - valljuk meg - a teljes átalakuláshoz szükséges. Igen ám! De mi van a leendő apukákkal? Bence – mivel nem talált semmit, ami nekik, róluk, vagy értük szólna – hát megírta Trimeszterológia című könyvét, ami 3 fejezetben vezeti be, vezeti át férfi olvasóját a 3 nagy várandósági időszakon. Ennek immáron 10 éve.
„Édes kicsiny lányom. 10 éve, egy rettentő meleg nyári időszakban érkeztél meg hozzánk. Érkezésed is olyan lett, mint az első tíz év. Küzdelmes. Nagyon kellett Téged akarnunk, érted – főleg Édesanyádnak – teljes áldozatot hozni, hogy megszülethess. Egy másodpercig sem voltál az ún. normális gyermek. Neked már az elején mindenben (étkezés, altatás, vagy éppen játék) akaratod volt. Így és ezzel az akarattal vetted el a fókuszt Édesanyádról, és emelted, szívtad magadhoz mindkettőnk figyelmét. Figyelmünket, amikor nagymamád segítségével először én fürdettelek meg. Egy jobb alkaromon elférő csöppséget, akinek nem volt mindegy, milyen a fürdési, altatási, vagy éppen napközbeni testhelyzet. Már akkor éreztük, hogy különleges energiákkal rendelkezel és el is várod azt mindenkitől. Már akkor kialakult, hogy nem szereted az idegen, számodra kevésbé vagy alig ismert embereket, helyzeteket, ételeket, nem sorolom. Különcködtél, amire mindenki legyintett: „jobban kellene nevelni és akkor nem lenne ennyire akaratos”. Csak mi ketten, a szüleid tudjuk, hogy nem akaratos voltál, nem rosszul nevelt gyermek, nem a szülői tanácsnak folyton ellenszegülő, hanem egyedi. Egyéniség, aki sajátos igényei miatt, sajátos nevelést kér, követel. Aki ezt érti, az találkozhat a Te csodaszép világoddal, aki nem, az örökre elveszett. Így vesztek el sorra családtagok, vagy éppen barátnak hitt „barátok”. Aztán testvért is kaptál, egy gyöngyszemet, akivel valóban – mindennapi gyarlóságomon felülemelkedve – azt kell mondjam, nagyon jó testvérek vagytok: támaszai egymásnak és nem csak a cinkosságban. Emlékképek vannak fejemben, amikor erre a tíz évre gondolok. Ilyen volt az, amikor először elkezdtél járni; ilyen, amikor az első szavakat ejtetted; ilyen, amikor bárhová is utaztunk, Te mindig váratlan ragaszkodással és helyzetekkel üvöltötted végig a repülőutat, vagy meg kellett állnunk negyedóránként az autópályán. Ilyen emlék az is, hogy vakmerő voltál már az elején is, idejekorán Te már fent álltál a mászóka többméteres tetején, hintáztál olyan lendülettel, hogy a fák lombjait súrolta a lábad, vagy mindig hosszan, kézben kellett altatni és utána néma csendnek lennie. Emlékszem, bármilyen karcos estéről is tértem haza – akkoron 20 órákat dolgoztam, építgettük a közös hajlékot éjszakánként – Te megébredtél, és a testvéreddel ellentétben (nála sose én keltem fel) mindig én hallottam meg az éjszakai ébredésed, rohantam át, és igen, volt, hogy 1-2 óra alvás után ültem be híradót/műsort vezetni, vagy mentem fellépni. Soha nem éreztem, éreztük fáradtnak magunkat emiatt. Boldognak sokkal inkább. Pláne, amikor testvért is kaptál, ráadásul egy fiút – aki majd védelmezni, óvni és támogatni fog. Akkor is, amikor mi már nem tudunk, vagy mi nem lehetünk ott. Emlékszem, amikor megcsípett először a darázs, bárhol is voltam, rohantam Hozzád. Minden első nagy dolognál (oltás, fog, stb.) ott álltam melletted, első voltam, és bíztál bennem. Emlékszem, Sasvári Sándor sokadszori hívására mondtam igent, és jöttetek velem apa első lovas edzésére. Azóta alattam se ló, se paripa, Te meg 4,5 éves korod óta nagyobb biztonságban vagy lóháton, mint talajon. Ha csak ennyit tudtunk adni Neked, már boldog vagyok. Boldog, amikor egy-egy kiszenvedett rajzod látom, amikor hallom, hogy hogyan mondasz el egy-egy verset (mindig énekből átemelve) és boldog, amikor látom: feltalálod magad. Éber vagy, harcolsz és nem adod fel.
Óramű pontossággal működsz. Minden este pontban 20.30-kor lecsukod a szemed – és ha nem zavar meg senki és semmi – akkor reggel 6-kor már lent ülsz, olvasol, vagy éppen kávét főzöl nekünk. Első kávédat is (még tán 3 éves sem voltál), amikor egyedül készítetted el és hoztad be. Sosem volt egyszerű Veled: tanulni, enni, sétálni vagy éppen pihenni. Ez utóbbi szót tán nem is ismered. Ébredéstől ájulásig tolod a napod, iszonyat energiákat megmozgatva, hogy oda tudj figyelni a saját közösségedre, barátaidra, a sportra, figyelmed legyen a mi szavunkra, a társadalmi kihívásokra. Fantasztikus önuralommal tartod magad akkor is, amikor mi, a szüleid tudjuk, hogy ez Neked mennyi energiába is kerül. Ezért is fáradsz el hamar: hangzavarban, idegen helyen, idegen emberek esetében.
10 éve kaptunk. 10 éve velünk vagy, és minden nap, minden bosszúság ellenére tudjuk, megéri: nem aludni, nem enni, nem edzeni, nem kikapcsolni, hanem Veled lenni. A Te játékosan szép világodat megismerni, amelyben minden törvényszerűség más: nem szavakat tanulsz, vagy épp gondolatokat, hanem képeket és zenét; nem logikai úton oldod meg a matekot, hanem vizuálisan; nem tanultál lovagolni, mert mikor felültél már tudtál… nem sorolom.
Édes lányom, Isten éltessen, és ha kérhetem, szeressen nagyon!