A társadalmat egybeforrasztó cement
Bence ritkán vall, vagy inkább ritkán beszél a kommunikációs területen tett lépéseiről, tapasztalatairól, eredményeiről. Inkább tanítja azokat a mesterfogásokat, amelyeket érvényesen, a piacon hatékonyan tudott alkalmazni. Most azt a kérdést szegeztük neki, hogy mint kommunikációs szakember valljon színt, és mutassa fel eddigi pályafutását.
„Nehéz megfelelni a kérésnek, egyrészt mert Tamási Áron egyik gondolata szerint „tudsz olyat mondani, aminek kezdete volna?” – tehát messzire vezetnek vissza (az örökölt) gyökerek, másrészt az ember legyen csendes, ha van mire büszkének lennie. Most mégis a hallgatás helyett, a felvetésre, jöjjenek azok a mérföldkövek, amelyek máig velem vannak és amelyek miatt, mint kommunikációs szakember ma is számos helyen, formában és módszertannal segítek személyeket, cégeket, vagy éppen termékeket.
Először is fontos leszögezni, hogy nincs kommunikációs diplomám. Amikor 2005-ben – hazai és nemzetközi TDK győzelem után – elkezdtem a doktori munkásságomat, akkor kezdtem el mélyebben a kommunikációval foglalkozni. Tettem ezt azért, mert olyan kiváló pedagógustól-szakembertől tanulhattam a TF-en, mint Kis Jenő tanár úr, aki a hazai sportkommunikáció megteremtője – és tettem ezt azért, mert a PhD ösztöndíjas tanulmányaim alatt egy szintén ösztöndíjas hallgatóval versenyt olvastunk, versenyt tanultunk. Így hallgattam át más egyetemek kommunikációs előadásaira, ahol legnagyobb hatással Vass Csaba tanár úr volt rám. Máig emlékszem minden mondatára, globális értelmezéseire, amelyek mindegyike a polgári értelmiségi létről és a középosztály különbözőségeiről szólt. De szintén sokat tanultam Molnár Péter tanár úrtól, aki – mint a régi nagy iskolák mestere – sosem órai keretek között adta át tudását, hanem közös ebédek, séták vagy éppen sörözések alatt. Szóval magát a kommunikációt, az összes elméletet irgalmatlan kíváncsisággal autodidakta módon szívtam magamba. 3 évig napi 4-5 könyv, hihetetlen mennyiségű cikk, tudományos értekezés, valamint szemináriumok. Így alakítottam ki azt az utat, amelyet ma is járok és amely úton nagyon sokat adott, jelentett az is, hogy színházban nevelkedett, színházat jól ismerő ember vagyok. Vagyis értek valamennyit a hatáshoz, a médiához, a hatékony kommunikátori eszköztárhoz. Ráadásul én úgy olvasok, hogy mindent - ami érdemi és lényeges – kijegyzetelek, könyveimet szétfirkálom és jelölöm a fontosabb részeket. A fentebbiek bevallása az elméleti alapokra vonatkozik, így a kérdés kifejtésének másik részére is rátérve a valóságot, vagy inkább a megtett utat érdemes leporolni.
Először jöjjenek a számok. Összesen 5 különböző profilú és identitású cégnek, nagy szervezeti egységnek voltam kommunikációs vezetője. 2012 óta közel 100 főt képeztem (képeztünk) ki a médiakommunikációs tréningjeink során, és külön büszkeség a egykori „tanítványaim” mindegyik mind a mai napig vagy cégvezetőként, vagy állami beosztású magasvezetőként továbbra is nyilatkozik, kommunikál. És, közel 100 főt tanítottam meg így vagy úgy beszélni, ugyanis kiemelten foglalkozom – ez az én nagy örökségem és lehetőségem is – a beszédtechnika mívelésével, a tiszta magyar beszéd egyénre szabott megteremtésével. És, ha a számok mögé nézünk, akkor pár szemelvény, amik szintén itt vannak.
Amikor egy labdarúgó csapatnál voltam két évig kommunikációs vezető, akkor azzal a kihívással kellett szembenéznem, hogy 1. alig van néző, 2. nincsenek szerethető játékosok, 3. az ott dolgozók nem, vagy csak nagy nehezen motiválhatók egy másfajta kommunikációra. Így hoztam létre a „családi élmény” mérkőzéseket, ahol minden szünetben a gyerekek rúghattak büntetőket, ráadásul a kapuban nem feltétlenül kapust állítottam, hanem egy-egy olyan olimpiai bajnokot akinek a neve hívószóként csengett. Így teremtődött meg az, hogy egyre több gyerek akart tizit rúgni és egyre szívesebben jöttek pár mondatos rövid interjú utáni kapusposztra kiemelt sportolóink. Ennek szerves része volt, hogy nem óriásplakát kampányokat indítottam, hanem bementem az „oroszlán barlangjába”, kivittem játékosainkat akikkel nézőket toboroztunk. Ajtótól ajtóig mentünk, szólítottuk meg őket, és szerveztük meg a könnyebb stadionhoz való eljutást is, külön buszjáratok indításával. Az eredmény magáért beszél, a szurkolói közönségünk fél év alatt 5-6 szorosára nőtt. Az már csak hab a tortán, hogy már akkor képes voltam mobilon keresztül minden szurkolónak üzenni, kedvezményes kupont továbbítani melyeket a mérkőzéseink alatt a büfében válthattak be. Szintén ennek a munkámnak volt része, hogy mind a fiatalok, mind az első csapat játékosai kiemelt kommunikációs képzéseket kaptak, valamint a kiválasztott 1-1 játékost külön médiakommunikációs tréningekkel a mindennapos nyilatkozattételre neveltük. Szintén jómagam indítottam el az első sportklubhoz / sportághoz kapcsoló podcastet, TV-adást, valamint szintén jómagam találtam ki, hogy a játékosok bevonulását a nagy kivetítőre kell tenni, hogy – mint az egykori gladiátor játékok – a nézők / szurkolók még többet, még jobban lássanak és még nagyobb legyen a stadionon belüli hangulat.
A sportbéli tevékenységeimet felváltotta a közéleti kommunikációs tevékenység. Több helyen és eltérő gondolkodásmódot követelő intézményben töltöttem be vezetői tisztséget és a mai napig jó szívvel, nyugodtan szemlélem, hogy amiket egykoron az asztalra tettem, mind a mai napig, ugyanabban a formátumban működnek. Így él még mai a Mobil a családom program, ahol én találtam ki, hogy a Momentán Társulat improvizatív játékával egy színházi estét lehet megteremteni szerte az országban, amely este során számos valós szituációt felmutathatnak a színészek, majd kielemezhetnek a nézők és a szakemberek közösen. Szintén én alkottam meg a cég első podcastjét, ami mind a mai napig ugyanabban a díszletben, tematikával, főcímmel fut. Mint ahogyan én végeztettem el az első nagymintás identitás-kutatást is, hogy az egyes fogyasztókat, egyes közönségi szegmenseket még precízebben, még inkább testre szabott csatornákon és nyelvezettel juttassuk célba. De ide sorolom azt is, amikor a nulláról egy hónap alatt organikus fejlődéssel és jó tartalmakkal 20.000-es FB tábort sikerült felépíteni, olyan képi és videós tartalmakat kiagyalni, amelyekre az emberek valóban kiváncsiak, és amelyek megerősítőleg hatnak egy teljes intézmény társadalom előtti reputációjára. Szintén ehhez sorolom a Mária-kegyhelyek felemelését, saját elnöki érem kibocsátását – még a szöveg és gramm is saját -, mint ahogyan ide sorolom a turisztikai fejlesztéseket, vagy éppen versmondói aktivitást serkentő kommunikációs ötleteket. Ez utóbbiak közül a legkedvesebb az, amikor április 11-re, a költészet napjára, a Mondj Te is egy verset egyesület és a Szerencsejáték összekapaszkodott. Én azzal kopogtattam, hogy az nem kultúra, hogy január 22-én elmondja sok gyerek a kamerába a Himnuszt – ez média-tartalom max. De, ha eljut minden háztartásba a vers, vagy egy idézet, akkor már valamit tettünk a kultúráért. Így kötöttünk szövetséget és a költészet hetén minden nyomtatott, gépi lottószelvény felső egyharmadában egy idézet szerepelt, amely QR-kód alapon egy youtube-csatornára mutatott, ahol jómagam mondtam el az idézett verseket, egészben. Soha, szerintem ennyien nem találkoztak „bőr alá vitt injekcióként” a kultúrával. Még hosszan és sokat tudnék mesélni, de ezeket magammal viszem, gyermekeim előtt is büszkén mutatom fel.”