A hetedik: TE magad légy!
Bence számos területen megmutatta tehetségét és szorgalmát. Nem mindennapi életútjáról kérdezzük, nem a megszokott oldalról.
- A pályádat a sport területén kezdted, komoly versenyeredményeket is magadénak tudhatsz, kevesen tudják, hogy hétszeres magyar bajnok evezős vagy, még a hazai rendezésű veterán világbajnokságon is hajót rúgtatok. Versenyző alkat vagy az élet más területein is, akár a hétköznapokban is?
- Minden bizonnyal igen, de a válasz ennél sokkal árnyaltabb. Az tény, hogy anno, amikor Petrekanits Máté felmért – akihez rendszeresen jártam és ő állította be az edzések mennyiségét és minőségét is -, az akkori sportmérő eszközök szerint a keringési rendszerem és a csontozatom, izomzatom alapján olimpiai bajnoki értékeket mértek. Tehát genetikailag egy olyan erős alapot kaptam, amivel más olimpiát képes nyerni. És akkor itt jön az árnyalása az igennek: ha más ilyen adottságokkal nyer, akkor én miért nem értem el magasabb szintű eredményeket. És erre csak egyet tudok mondani, sajnos inkább ésszel edzettem, nem pedig „ész nélkül”, vagyis kevésbé szerettem a ’meghalásos’ helyzeteket, amik nélkül nincs siker. Nemzetközi szinten egyáltalán nincs. Emlékszem, amikor egykori versenyzőtársaim Pető Tibor és Haller Ákos először megnyerték a vébét, akkor Ákos azt mondta: a futam után mintegy két órának kellett eltelnie, hogy újra tudja ki ő. Vagyis annyira kihúzta magát, hogy nem emlékszik sem a versenyre, sem a díjátadóra. Én erre képtelen voltam. Mondok egy példát még, öcsém, aki szintén evezett, ő képes volt minden edzésen és minden versenyen teljesen ’meghalni’. Én nem. Én inkább már akkor is a színházzal bajlódtam, színésznek készültem, verseket tanultam, és sokkal inkább 'élvezetnek' tekintettem a napi hat óra edzést, mintsem meghalásos követelményeknek.
- Azt gondoltam, hogy a szívproblémák miatt kellett abbahagynod a versenyzést…
- Igen, ehhez kellett az is, hogy 17 évesen kiderült, hogy szívritmus-zavaraim miatt visszább kell venni a tempóból és előbb-utóbb műteni kell. Kétszer ablálták a szívemet, akkor már 23-24 éves voltam. Tehát én az a büszke ember vagyok, aki láthatta a legféltettebb titkát, a saját szívét belülről. De az is tény, és valószínűleg ezért nem lettem színművész, hogy a sportban megtanult fair play és versenyszellem a színházi világban nem érvényesülhetett. Már akkor sem, ma meg már egyáltalán nem bírom a tehetségtelen, de szorgalmasan cselekvő embereket. Kerülöm és szánom, aki vagy felmenői, vagy barátai miatt ér el valamit, miközben semmilyen kompetenciája nincs a pozíció betöltéséhez. Ezért lettem versmondó. Egyedül állok ki és nem kell megkérdeznem a partneremet, hogy „Önben egyébként kinek a jószándékát érzékelhetem”. Ködszurkáló, megalkuvások nélküli lét ez, ami a fentiekből adódóan magányossá is tesz. Mert valljuk meg, egyre kevésbé lehet ma érteni a nyilvánosságban beszélőket, és egyre kevésbé lehet hiteles arcokra rácsodálkozni, szeretni őket. Mint egykoron tettem én ezt Bubikkal, Sinkovits-csal, vagy éppen Bánffy Györggyel, Császár Angelával, Kubik Annával, Döbrenteivel, vagy éppen Jókai Annával, Makovecz-cel, Meloccoval, Schulek Ágostonnal…
- Ha valaki akkor azt mondja a legnagyobb sportsikereid közepette, hogy később a médiában fogsz dolgozni, megmosolyogtad volna?
- Meg, mert pont az evezés miatt lettem „médiás”. 2004-ben kellett az olimpiára egy olyan személy, aki jól beszél és érti az evezést. Így lettem Dunás, és így kerültem be a média világába, ahol egy napig voltam gyakornok. Ami akkoron erény és előny volt (tehetség, rátermettség, szorgalom, alázat, jó orgánum…) az ma a hátrány. 18 szép évet köszönhetek a médiának, amit főként azért is vállaltam, hogy minél többen megismerjék a nevemet és a nevem által a versmondást népszerűsíteni tudjam. Ebből lett a Mondj Te is egy verset mozgalom és lettek olyan előadóestek, amiket lehet a maikkal már nem tudnék megcsinálni. Teljesen improvizatív est Három hang címmel, Szakcsi Lakatos Béla és Kathy-Horváth Lajos színházi partnereként. Vagy Császár Angelával gyönyörű műsorok, Kobzossal fantasztikus borkóstolók, nem sorolom. Hálás vagyok nekik, és hálás a Schulek családnak, hogy kiemeltek, befogadtak és ezáltal elindultam a közéleti pályán, mint a „versmondó fiú”. De, hogy őszinte legyek, én mind a mai napig versekkel foglalkozó, alapvetően színpadi ember vagyok. És Csepelen, ahol eveztem, talán mind a mai napig kint van az a cikk, hogy hétszeres magyar bajnok evezős lett az M1 Híradó műsorvezetője. Erre büszke vagyok, mint ahogyan arra is, hogy az akkori deles híradóimnak 900 000 nézője volt, vagy van olyan versvideóm ami több százezres megtekintésnél jár. De amiket most mondok, azok az akkori helyzetre érvényesek.
- Milyen kihívásokkal kellett szembenézned ezen a területen?
- Legszembetűnőbb kihívás, hogy megszűnt a szakma. Nincs, vagy csak elvétve van újságírás, nem nézik semmire, ha valaki képernyős, bemondó vagy kiváló műsorvezető. Ez nem csak azért következett be, mert csökkent a lineáris tartalomfogyasztás. Nehéz ezt megélni, pláne azért, mert én olyanoktól tanulhattam, mint Kondor Katalin, Obersovszky Péter, Bőzsöny Ferenc, Németh Miklós Attila, Korbuly Péter, Szalóczy Pál, Aczél Anna, Vas István Zoltán…Talán kitűnik, hogy ezen nevek említése mögött valós tartalom, tudás, alkalmasság és elszántság volt. Olyanoktól leshettem el a szakmát, akik mérhetetlen alázattal (én anno minden híradó előtt fogat mostam, hogy megtiszteljem a nézőt) és valós tehetséggel mondtak híreket, vezettek műsorokat. Ma, ha mondjuk, kikapcsolnánk a súgógépeket kíváncsi lennék, hogy hányan tudnák folytatni a beszélgetést, mondani a híreket, ahogy például Novotny Zoltán fejből elmondta…
- Óriási előnyben van az, aki képes erre…
- Azzal kellett szembe néznem, hogy ami a tévés és rádiós pályára alkalmasító tényező, az ma Magyarországon hátrány. Hátrány, mert ha valaki tudja magáról, hogy jó, akkor nem lesz elég alázatos. És akkor kérdezem én, csodálkozunk hogy gyermekeink nem tudnak érthetően, tisztán beszélni (nincs minta!), hogy ma olyanok ülnek az egyes helyek egyes székeiben, akiknek közben remeg a lába és attól is fél, ha egy szókapcsolatot ki kell mondania? Tudod, én mindig ezt a hasonlatot mondom: „Te megbíznál egy olyan operáló orvosban, akinek közben remeg a keze?” Így a teljes újságírói és rádiós-tévés szakma nevében kikérem, hogy minket nem tekintenek szakmának csak mikrofonállványnak. Ilyen mondjuk a CNN-nél, BBC-nél elő sem fordulhat. De olyan se, hogy a minta rossz! Erre is mondok egy példát: sok tévés kollégám – elnézést ezért most! -, de úgy elhízik az évek alatt, hogy rossz rájuk nézni. Én szerződésben rögzíteném (mint ahogy Puskás Öcsit a Real szerződtette), hogy egy műsorvezetőnek hány kilónak kell lennie, hogyan kell kinéznie, mennyit kell edzenie, stb. Mert mi adjuk a mintát. És ma már bocsánat, de nincsenek Bőzsönyök, Szalóczyk, Kondorok…
- Melyik volt a legemlékezetesebb pillanat a televíziós évekből?
- Sok volt. De ami legjobban beégett, amikor a Lánchíd Rádióban Vas István Zoltán mellett kellett sporthíreket olvasnom. Én rajta nőttem fel. Szombat esténként nem tanultam, hanem a körkapcsolást hallgattam. De felsorolni is nehéz, hogy hány olyan aranyos helyzet volt, ami megmaradt: Péter Feri hírolvasása, aki Gyurcsány nevének említésekor mindig felállt, beintett és mondta tovább; vagy amikor az Echoban égni kezdett az adventi koszorú, én meg elköszöntem; vagy amikor Király Lindának a közös kép készítésekor a szokásos szófordulatomat mondtam: „úgy állunk itt, mint Himnuszban a balsors”; de idesorolom Lázár Csabával közös munkáinkat, ide azt, hogy rádiózás és tévézés minden műfaját, kivéve a nagy show-kat, csinálhattam - és bizton állítom, nagyon jó showmester lennék.
- Könnyű volt elengedni ezt a világot?
- Bőzsöny mondta: amikor letette a cigit, akkor ő csak felfüggesztett dohányos volt egy bizonyos időre. Nem engedtem el. Hiszem, hogy újra lesz a szakmának súlya és akkor újra érdemes lesz… A mai napig megállítanak, megismernek és a mai napig én még mindig Takács Bence vagyok, a versmondó, aki hitelesen vállalja a nyilvánosság tereit.
- Miközben nagy cégeknek és cégvezetőknek segítesz a kommunikációban, egy kevésbé üzleti alapú területen, a művészetben is komoly sikereket tudhatsz magadénak. Felépítettél egy országhatárokon túl nyúló irodalmi hálózatot, a Mondj Te is egy verset Egyesületet - pedig a költészet nem a legnépszerűbb ága a művészetnek. Ez önmagában is óriási dolog, de lehet még innen is tovább fejlődni?
- Tamási Áronnak van egy szép mondata: én gyúrtam egy hógolyót, elindítottam és most úgy látom, hogy lavina lett belőle. Ami felépült határon innen és túl (ott egyre aktívabban) az kevésbé nekem, sokkal inkább az ügynek köszönhető. Mert valljuk meg őszintén, a 14-18 éves lelkületű fiatalok mindegyike szeretne színész lenni, szerelmes, ezért verseket olvas, vagy éppen kötelező verseket tanulniuk. Tehát korán kialakul egy finom viszony a magyar kultúra gyöngyszeméhez, a lírához. Aztán elengedjük a kezüket. Az egyesület célja, hogy újra legyen egy hely, egy fórum, ahol kortól, nemtől, politikától, vallástól függetlenül a versek hívnak egybe „amatőr” versmondókat és a versek miatt alakulnak közösségek. Ez annak köszönhető, hogy a vers legszebb kifejező erőnk: tömör, érthető, szerethető. Amire pedig külön felhívnám a figyelmet: a legolcsóbb műfaj a pódium-művészet! Kell hozzá 1-3 kiváló művész, némi technika és a közönség - és a magyar kultúra máris teljességgel felmutatható.
- A közelmúltban nemcsak az egyesület, de te is új arculattal, honlappal léptél a nyilvánosság elé. Minek köszönhető ez és mennyiben változtál az elmúlt évekhez képest?
- Mindig is író ember voltam. Még néhai Fekete György ígértette meg velem, hogy amiket én láttam, amiken én átestem, azokat írjam meg. Ő nem tudhatta, de pont az evezésből fakadóan – ahol edzésnaplót kellett vezetni – hozzászoktam a naplóíráshoz. Ha Angliában tanultam, angolul írtam, ha Németországban, akkor németül. Mai napig őrzöm ezeket, és szerintem összeáll belőlük egy izgalmas korszellem, amiből kevésbé a mainstream narratíva tűnik majd ki. Ez az utókor feladata lesz. Az enyém, hogy addig is írok, könyvet a gyermekvárás szépségeiről és nehézségeiről férfi szemmel – mert minden irodalom, tanács csak a leendő anyáknak szól, könyvet a kilakoltatásokról, vagy éppen könyvet az elmúlt 20 évemről, ami egy nagy lélegzetvétel és biztosan sok jogásszal előtte át kell nézetnem. Ennek része az is, hogy 40 éves fejjel elkezdtem azzal foglalkozni, hogy én mit hagyok örökül. A gyermekeimen kívül és a tanítványaimon keresztül. Ezért váltottam, tudatos arculat, profi stáb, saját blog, önazonosság. Mert ma ez hiányzik a közéletből, mindenki csak maszkol és a dolgok nincsenek kimondva: jó beteg is a magyar társadalom, rosszabb állapotban van, mint bárki gondolná – hiszen már a kocsmák sem oldják fel a napi terheket. Én, kicsit Latinovitssal szólva: adni szeretnék, Reményiket idézve: egy lángot továbbadni, hogy ápolják azok, akik erre érdemesek és értelmesek.
- Végigtekintve az életeden… Ha egyetlen meghatározó pillanatot kellene kiragadnod, ami fordulópont volt, vagy ami nélkül ma nem itt tartanál, mi lenne az?
- Mondok többet is. Első, amikor hat évesen először mondtam verset nagyon sok ember előtt. Második, amikor evezni kezdtem és hirtelen egy erős csávó lett belőlem. Harmadik, amikor Lukácsi Huba tanár úr kiszúrt és onnantól a színház rabja lettem. Negyedik, amikor Schulek Ágoston meghívott a TF-estékre, ahol én lettem a legtöbbet fellépő művész. Ötödik, amikor a szívemet megműtötték. Hatodik, amikor gyermekeim születtek. Hetedik, amikor József Attilát hallva mondom: „Világ sírköve alatt mégy! / A hetedik te magad légy.”