"Ők voltak, ők voltak, ők voltak, ők..."
Úgy tartják, bárhová is sodor az élet, minden megélt pillanata javunkra válik. E témában vallattuk Bencét élete legnehezebb és egyben egyik legfontosabb időszakáról:
"A Villányi úti József Attila Gimnáziumban 1986 óta működött egy szellemi műhely. A műhely újragondolt neve Lukácsi Huba, akinek színházi múltja (Ő volt az egyik legjobb hangú énekes, kiváló színész lehetett volna belőle Szolnokon, de végül magyar-angol tanárként helyezkedett el) és színházteremtő akarata alkotta meg a Latinovits Zoltán Diákszínpadot. Egy délutáni-esti "különórás" foglalkozást, ahol a 14-18 év között fiatalok elsősorban a színművészet csodálatos misztériumát kapták és csak másodsorban a szerepeket. Nem titok, Huba műhelye erőteljesen szakrális alapokon állt és nagyban támogatta a teljességgel eszköztelen, ám lélekben emelkedett szövegmondást. Ő nem rendezett, hanem nevelt. Ő nem megmutatta mit és hogyan kellene, hanem rávezetett minket. Ő pásztora volt a teljes csapatnak, ha kellett az élen járt és világított (micsoda energiákkal mondta Adyt!) és ha kellett csendben zárta a sort. Mindenkit terelgetett. Nem titok, sokakat a színházi életforma felé. Mint ahogyan engem is. 14 évesen szúrt ki magának egy iskolai ünnepségen, és fél évre rá, hogy én a gimnázium padjaiba ültem, már Tamási Áron: Énekes madár c. remekművében játszottam Mókát. Csodás évek, melyekről időről-időre érdemes vallani, emlékezni. Emlékezni, ahogy Süveges Gergő fantasztikusan alakította Malvoliot, ahogy Kakasy Dóra Tolnay Kláris bájjal bejárta a színpadot, ahogy Lázár Csaba (a Nemzeti színésze) mindenkit kézenfogott, vagy ahogyan Kovács András Péter (KAP) papot alakított. De érdemes még - sokan azok! - Schneider Zoltán, Kernács Péter, Majzik Péter, Kernya Izabella, Terescsik Eszter, Sudár Annamária vagy éppen Yaszin karaktere is. Huba ugyanis fejében tartott rengeteg élményt, színdarabot, melyekről Ablonczyval vagy Berényivel hosszan beszélgettek, és aztán, amikor a falakon belül érezte a fejében tartott szereplők alkatát, behívót adott: portásnak, ünnepelt színésznek, zenésznek, diáknak vagy egykori növendéknek, tanárnak vagy éppen sportolónak egyaránt.
Ahogy Wass Albert írja egy helyen: "csak ezen állva fejlődhetik ki" - én is ezen állva kerültem a színház lesötétített "magányába". Magányába, mert tán egyedüli voltam az egykori Nemzeti Színiakadémián, aki olyan erős sportági múlttal nyert felvételt, mint én. Egyedüli, aki olyan erős családi talapzaton állva, ráadásul budaiként került be a csapatba. És egyedüli, mert az én színház-vízióm "Hubás" volt, vagyis az eszköztelen színház lélekben emelkedett kifejezésére törekedtem. Hittem, és a mai napig erősen hiszek a MAGYAR ANYANYELV teremtő erejében, és abban, hogy, ha valaki lélekben teljesen átszellemülni képes és kész lenni, akkor történhet valami, amiről ő maga sem tud, hiszen már a tudaton túli énje kezd el működni, játszani. Ez végtelen energia és végtelen önismeret. Ebben nincsenek és nem is lehetnek tanult vagy begyakorolt formák, hiszen maga PILLANAT és a térben-időben-akaratban együvé tartozók energia-szintje szabályozza a tudaton túli én következő tánclépéseit. Ezért is kedves, kedvenc versem, amit nem kívülről, hanem belülről mondok: "Így bocskorosan úgye megnevettek (...) s eltáncolok a fejetek fölött" - írta Gérecz Attila, akinek ez volt az első verse börtönévei kezdetén és amely vers mindennél jobban kifejezi azt, amit a szakrális alkotások világának hívunk. Eltáncolni mások feje felett, mert másokat 'a fekete, a cigaretta, minden' izgatja és tartja lent csupán. "Az emberek feldöntve és vakon vízszintesen feküsznek s megforduló szemük kancsítva néz szét ködébe csalfán csillogó eszüknek, mert a mindennapos agy-vérszegénység borult reájuk." Ez az, ami ellen mindig, mindenhol és minden erőmmel küzdöttem. Amiért nem tudtam beállni a 'tornasorba', vagy nem bírtam elviselni a gonoszt, az előre szándékolt aknákat. Nem bírtam, és most már, a maradék időmben, nem is szeretném megérteni, hogy miért életképes az, akinek pont az ÉLET nem jutott. Nekem például ne magyarázza meg senki, hogy miért így vagy úgy néz ki, hiszen ez nem élethelyzet, státusz vagy éppen szabadidő kérdése, hanem a benső tűzé, a lélek önkifejező énképéé. Mint ahogyan azt se, hogy miért hiányzik ma az energia, az elementáris lüktetés a társadalmi éterből (mindenki fásult, sok a teher, fél lángon is lehozom), mert mindig és mindenkor a "tűz csiholói" tettek hozzá, hoztak létre újat, alkottak maradandót. Latinovits és Sinkovits modoros volt? Ugyan már - őket hallgatják ma is egykori kritikusaik. Pálffy ittas, amikor híradót vezetett? - azóta se vezette úgy senki. Balczó őrült, hogy befutott, Székely, hogy olyan körülmények közül is nyerni tudott? Szóval ezzel a lelki plusszal - más szemszögből lehet ez mínusz - kerültem be új közösségembe, a Nemzetibe. Csodás időszak volt, egy ideig. Mindaddig élveztem minden percét és zamatát, amíg a fekete függönyt rá nem rántották az ébredő tavaszi napfényre, mondván, a színház független a természettől, örök, mert mindig zárt térben alkot. Ez a 'függöny-rántás' tört meg, és vitt el odáig, hogy bár szöveges szerepünk volt Kovalik Ágival már az Ármány és szerelemben, hogy láthattam a csodát: Sinkovits, Agárdy, Szakácsi, Császár, Kubik - mégis felálltam. Pedig kiváló osztályom volt, bár az IDŐ döntötte végül el, hogy a színészmesterség órák valóban bravúros alakítói, a jövő tényleg zseniális művészei végül a süllyesztőbe vagy éppen vidékre kerültek, míg akik ott és úgy kevésbé mutatták lángját a művészetnek, végül azzá minősíttettek. Emlékszem, micsoda szenvedéllyel közlekedett Fornwald Andi (Bandi), hogyan küzdött a beregszászi időkben Ferenczi Attila, milyen volt akkoron Andrássi Máté, Keresztes Laci, Szente Vajk, Sallai Nóri vagy éppen Kovalik Ági. Emlékszem, jó szívvel és "fogamban szaporodó szuvas anyaggal" minden pillanatunkra, mint ahogyan arra is, hogy kiből, végül és hogyan mi lett. Szép emlékek, mert ahogyan egy nagyon kedvelt színésznő súgta egyszer fülembe: "Bence, neked az a jó, ha kívül maradsz, a te lelked mindig is sóvárgón tekintsen a falakon belülre" - és így lett. Talán így lett jó. Vagy tán jobb lett volna nem így..."