Lélekben is ünnepel, aki verset mond Húsvétkor
A Húsvét, leszámítva a keresztény és keresztyén ünnepköri előírásokat, sokat vesztett eredeti értékéből. Az ember, amikor a modernizmus hajnalán felrúgta békességgel megkötött alkuját a természettel, és elkezdte saját (emberi gyarló) javaira fel-, és kihasználni a természeti adottságokat, akkor döntötte el, hogy már ünnepelni sem fog - a szó eredeti értelmében. Az ünnep alatt törekszik a fogyasztás maximalizálására, és arra, hogy minél több olyan tettel gazdagítsa - az amúgy is terített - asztalát, amely még izgalomban tartja, amely még "bakancslistás"-kívánsága. Ennek szellemében mesél Bence a Húsvétról:
"Alapvetően meg kell különböztetnem gyermekkorom ünnepi szokásait, mai tetteimtől. Utóbbiak csorbulását kevésbé a lustaságnak, vagy a hagyományaink nem ápolásának tudom be, sokkal inkább a budapesti életnek, annak a ritmusnak, amely minden nap, minden percében üzeni: "légy szabad, szakadj ki a szürkeségből" - és, amikor ez megtörténik sokakkal, akkor egy új csoport jön létre: a "szabadon lettünk szürkék" közössége. Szóval szeretném, nagyon is vágyom arra, hogy gyermekeimet is abba a világba repítsem, olyan védő-, és nevelő burokkal, amelyben én is felnőttem. És átadjam nekik azt a kultúrát, ami engem is megtartott. De nehéz! 2025-ben a fővárosiak menekülnek vidékre, ott pedig becsukják ajtójukat a 'gyüttmentek' elől, hogy még az a szép néphagyomány, hogy leányt öntöz a fiú gyermek, a fiú ezért verset tanul és mond, apuka meg délre issza és eszi magát, még ez a piciny gesztus (ELEGANCIA?) is kiveszett. Pedig...
...amikor gyermek voltam..., nem hiszem, hogy Édesapám nagy kedvvel, vagy éppen a 'falusi' szokások mentén az ital miatt vitt volna minket locsolkodni. Lázas készülődés volt otthon, és lélekben. Otthon elvégeztük a nagytakarítás 1.0-t, mert ugye a következő olyan alkalom, amikor függönyt mosunk, ablakot pucolunk, szekrényeket nézünk át és szanálunk vagy iskolakezdésre, vagy - a 2.0 nagytakarítás - már a karácsonyi ünnepkörre esett. Szerettem ezeket. Reggeltől estig együtt a család és mindenki a rábízott és vállalt feladatán molyolt. Édesapám volt a húsvéti jófajta húsok és tojások beszerzője. Édesanyám a logisztikai központ, aki mindenkit eligazított, miközben hattól este 9-ig takarított. Mi meg, a három gyerek, a saját portánkat tettük rendbe. Maximalista voltam - mint mindenben - a takarításban is. Izzadásig nyomtam (még ma is), sportot csináltam abból, hogy egy-egy ilyen nagytakarítás során, mindent (is!) tisztává varázsoljak. Minden bútort elhúztam, a függönytartó rudakat átmostam, a plafont is átporszívóztam, még a felfüggesztett lámpákat is egyenként portalanítottam. És mindezt a kertben is. És mindezt a lélekben is. Komolyan véve a 40 napos utat, valóban (kivéve amikor a sport miatt muszáj volt) nem ettünk húst, nem ittunk egy kortyot sem, és nem volt hangos köröttünk semmi. A gyónásról már nem is beszélve. Így vártuk lázas izgalommal a szokott menetrend szerinti szombati ebédet, ami mindig spenót volt, tört krumplival és főtt tojással, hogy minél hamarabb letudva felmenőim meglátogatását (Pestszenterzsébeten és Farkasréten fekszik a család szűkebb része) már a szombat estét, annak illatát és pazarságát fogadjuk be. Apám reszelte könnyes szemmel a nyers tormát, Anyám díszítette a tálakat, melyekre jócskán került nagymamám finomságaiból, mi pedig segítettünk, vagy öcsémmel - még a nagy vacsora előtt - elmentünk futni, focizni. És aztán a Feltámadás esti vacsi. Másnap mindig Szentmise, majd a szokott - hagyományos - ebéd: fogpiszkálós husi (így hívtuk, már nem tudom milyen hús volt, de azt igen, hogy bő szafttal és göngyölve tálaltuk), krumplipüré - amelybe Apám mindig beleizzadt, míg kikeverte - és egészben sült almás hús (talán pulyka), melléjük savanyú, előtte természetesen leves, utána pedig a rengeteg desszert. Emlékszem, vasárnapi álomba ettük magunkat, hogy abból megébredve azért megnézzük a morzsákat is. Majd jött a hétfő, amikor locsolkodni indultunk. Nem vettünk ezért külön kölnit, vagy gyártottunk vízbombát, csak mentünk. Igaz, én mindig, mindenkinek egyénre szabott 'szabadverset' mondtam, volt hogy előre kitervelten, de olyan is, amikor rögtönöztem. A lényeg: a találkozás volt. Az a negyedórás hogy-vagy, hogy-vagytok és milyen tojást kérsz beszélgetések, amivel ébren tartottuk szűkebb rokonságunk ismeretét és egyben a barátokét is.
Így nőttem, nőttünk fel. Így teremtődött meg az Ünnep javarészt külsejében, de még a lélekre is figyelten.
Mi az, ami más? Mi, ami hiányzik? Talán egy szóval kifejezve: az ÜNNEP. Az út oda...
...lehet gyengeségből, vagy egyéb külső-belső tényezők miatt, de ma nincs leállás. Nincs ünnepi csend. Dolgozunk még ünnepnapokon is, vagy ha éppen nem dolgozunk, akkor előre már megcsináltuk, hogy majd amikor újra bemegyünk, visszamenőlegesen is megcsináljuk, mert nincs cég - vagy kevés,- amelyik engedi a leállást, a regenerálódást. Nincs már energia - legalább is sokkal kevesebb - a lázas takarításra, a kert gondos beindítására, a húsok akár többszáz kilométer messzeségből való beszerzésére, nincs rendje a napoknak (inkább a legkisebb rosszhoz való alkalmazkodás, a közös többszörös kialakítása), így nem tudom, mi a menü pénteken, mikor futhatok mondjuk szombaton, vagy éppen eszünk-e spenótot. Nem tudom, hogy jönnek-e a lányomat megöntözni, mint ahogyan azt sem, hogy a fiammal mehetek-e, jön-e velem locsolkodni.
Amiket tudok..., bár az egykori ünnep karéja vastagabb volt és teljesebb, belsejét nem vesztette el. Így a család valóban egyként van, a teljes, egy helyen, ahol elsődleges célunk, hogy az unokák jól érezzék magukat. Bográcsozunk, ha az időjárás engedi; focizunk, ha a fiúk beszállnak; sétálunk, hogy lássuk az ébredő tavaszt; vasárnap misére megyünk és utána megkeressük a kertbe pottyantott "nyuszikat". Hétfőn pedig, ha szűk körben is, de locsolkodunk. Ennyit tartottunk meg. Valamint Édesanyám igazi balatoni (az a levegő miatt olyan finom) pogácsáját. És már én reszelem Apám helyett a tormát és töltöm a fogadó italokat; a lányok sütik nagymamám helyett a desszertet; és Anyám veszi a sonkát meg. De együtt vagyunk, és ki-ki a maga módján és lehetőségei szerint, megállunk: emlékezni felmenőinkre, az elmentekre és fejünket felemelve bízunk a jobb, szebb, teljesebb jövő esztendőben, a Feltámadás reményét és magát a REMÉNY-t megélve."