TF-esték

"Véget értek a TF Esték. A nagy érdeklődés mellett zajló közéleti témájú előadásokat 1993-tól a háromszoros magyar bajnok rúdugró, edző, sporttisztviselő, egyetemi docens, Schulek Ágoston, valamint felesége, Edith asszony szervezte havi rendszerességgel a TF aulájában. Schulek Ágoston halála miatt azonban egy éve megszakadt a hosszú sorozat. A gyászoló Schulek család közreműködésével egy utolsó alkalom erejéig ismét találkozhattak a TF Esték előadói a közönséggel. A vendégek, többek között Bencze Izabella, Budai Ilona, Császár Angéla, Csath Magdolna, Döbrentei Kornél, Duray Miklós, Ferenc Éva, Kobzos Kiss Tamás, Kondor Katalin, Kovács Krisztián, Kubik Anna, Maczkó Mária, Makkai Lilla, Papp Lajos, Petrás Mária, Sinkovits Vitay András, Szabó András és Takács Bence együtt emlékeztek az elhunyt alapítóra, s gondolkodtak el a közel két évtizedes múltra visszatekintő fórum szerepéről.
...
Schulek Ágostonné rövid visszatekintéséből kiderült, hogy a korábbi száznegyvennégy TF Este során több mint kétszáz előadóval találkozhatott a közönség. Edith asszony köszönetet mondott a szervezésben részt vevőknek, valamint háláját fejezte ki a meghívottaknak, akik „mindig jöttek az első szóra”. Szólnia kellett arról is, hogy az előadók közül többen sajnos már nem lehetnek közöttünk – kérésére a közönség egyperces néma csenddel emlékezett rájuk." - eddig a krónika kiemelve a helyi médiumokból.

De érdemes lenne itt és most megállni, ebben a kortárs-beli hangzavarban meglelni az egykori csendet, a várakozást, és a katarzist. Mert ezek mind jellemzői voltak, ahogy Tőkés László püspök úr fogalmazott: "a TF-esték gyülekezetének". Péntek esténkénti iránytű, ahol a nemzet valóban jeles gondolkodói, kiemelt művészei, leendő közszereplői együtt rajzolták meg a remélt Magyarország határait, lelkületét és egyként tettek is érte. Úgy szóltak a ma már hamuvá vált Aulában a szavak, mint Jókai Anna fohászai, egy szebb, nemesebb és valóban értünk, itt élőkért remélt hazáért (nem szeretem a szót, hogy magyar!, mert értelmezésemben történelmünk pont arra világít rá, hogy mennyire sokszínűek vagyunk, de egy tény: az anyanyelvünk kiemel minket!). Iránytűként jellemeztem Schulek tanár úr estjeit, amelyeken - bár többnyire Ő lépett elsőként a mikrofon mögé - mégsem Ő, sokkal inkább Edith asszony volt a motor, a gondolati ív, az anyaszív. 

Mit adott nekem? Mondhatnám: a mindent. Barátokat, művésztársakat, fellépéseket, közönséget, nem sorolom. Még ma is megállítanak az utcán, hogy "Te Bence, Téged ott fedeztünk fel" - és ez valljuk be, erőteljesen köszönhető volt Tanér Úrnak. Ő figyelt fel rám, még a Latinovits Zoltán Diákszínpadon, majd mikoron már tudott lett, hogy valahogy a TF-en is megállom a helyem, meghívott. Nem is tudta, hogy hívószava hozzám ért el (most hogy kész a leltár) a legtöbbször) és nem is tudhatta, hogy én ezekre mindig kiemelt figyelemmel is izgalommal készültem. Mert olyan horizontális látást és tudást kaptam, amelyek által a világértelmezésem is kialakult (igaz, nem esett ez messze a szülői hajlék üzeneteitől). Kialakult, hogy csak, de úgy nagyon érdemes élni, mint ahogyan Ágoston tette: szálfa egyenes derékkal, kacéran a föld feletti magasságokból szemlélve az emberi gyarlóságot, a Reményik-féle pogányizmust. ÉRTELMISÉGI estek voltak, ahová valóban azok jöttek, akik identitásukban is e körnek a tagjai. GONDOLKODTATÓ estek voltak, hiszen olyan sorskérdésekre kellett válaszokat keresni, amelyeket csak Nagy Gáspár, Jókai Anna, vagy éppen Duray Miklós mert feltenni. És FELOLDOZÓ estek is voltak, hiszen elég csak Sinkovits Imrére, Bánffy Györgyre, Császár Angelára, Ferencz Évikére, Kobzosra, Maczkó Máriára, Budai Ilonkára és mindazokra is gondolni, akik ennek a szellemi műhelynek a láng-őrzői és -továbbadói voltak. 

Miért e sorok most? 

Mert újra "Haza volt a magasban" - GATE Tibor, tehát KAPU Tibor látott minket fentről. Soha ennyire nem kellene az a látás, mint amivel most Ő hazaérkezett, és amihez Tanár Úrnak elég volt "csak egy magasugró rúd is".

A hetedik: TE magad légy!

Bence számos területen megmutatta tehetségét és szorgalmát. Nem mindennapi életútjáról kérdezzük, nem a megszokott oldalról.

- A pályádat a sport területén kezdted, komoly versenyeredményeket is magadénak tudhatsz, kevesen tudják, hogy hétszeres magyar bajnok evezős vagy, még a hazai rendezésű veterán világbajnokságon is hajót rúgtatok. Versenyző alkat vagy az élet más területein is, akár a hétköznapokban is?

- Minden bizonnyal igen, de a válasz ennél sokkal árnyaltabb. Az tény, hogy anno, amikor Petrekanits Máté felmért – akihez rendszeresen jártam és ő állította be az edzések mennyiségét és minőségét is -, az akkori sportmérő eszközök szerint a keringési rendszerem és a csontozatom, izomzatom alapján olimpiai bajnoki értékeket mértek. Tehát genetikailag egy olyan erős alapot kaptam, amivel más olimpiát képes nyerni. És akkor itt jön az árnyalása az igennek: ha más ilyen adottságokkal nyer, akkor én miért nem értem el magasabb szintű eredményeket. És erre csak egyet tudok mondani, sajnos inkább ésszel edzettem, nem pedig „ész nélkül”, vagyis kevésbé szerettem a ’meghalásos’ helyzeteket, amik nélkül nincs siker. Nemzetközi szinten egyáltalán nincs. Emlékszem, amikor egykori versenyzőtársaim Pető Tibor és Haller Ákos először megnyerték a vébét, akkor Ákos azt mondta: a futam után mintegy két órának kellett eltelnie, hogy újra tudja ki ő. Vagyis annyira kihúzta magát, hogy nem emlékszik sem a versenyre, sem a díjátadóra. Én erre képtelen voltam. Mondok egy példát még, öcsém, aki szintén evezett, ő képes volt minden edzésen és minden versenyen teljesen ’meghalni’. Én nem. Én inkább már akkor is a színházzal bajlódtam, színésznek készültem, verseket tanultam, és sokkal inkább 'élvezetnek' tekintettem a napi hat óra edzést, mintsem meghalásos követelményeknek.

- Azt gondoltam, hogy a szívproblémák miatt kellett abbahagynod a versenyzést…

- Igen, ehhez kellett az is, hogy 17 évesen kiderült, hogy szívritmus-zavaraim miatt visszább kell venni a tempóból és előbb-utóbb műteni kell. Kétszer ablálták a szívemet, akkor már 23-24 éves voltam. Tehát én az a büszke ember vagyok, aki láthatta a legféltettebb titkát, a saját szívét belülről. De az is tény, és valószínűleg ezért nem lettem színművész, hogy a sportban megtanult fair play és versenyszellem a színházi világban nem érvényesülhetett. Már akkor sem, ma meg már egyáltalán nem bírom a tehetségtelen, de szorgalmasan cselekvő embereket. Kerülöm és szánom, aki vagy felmenői, vagy barátai miatt ér el valamit, miközben semmilyen kompetenciája nincs a pozíció betöltéséhez. Ezért lettem versmondó. Egyedül állok ki és nem kell megkérdeznem a partneremet, hogy „Önben egyébként kinek a jószándékát érzékelhetem”. Ködszurkáló, megalkuvások nélküli lét ez, ami a fentiekből adódóan magányossá is tesz. Mert valljuk meg, egyre kevésbé lehet ma érteni a nyilvánosságban beszélőket, és egyre kevésbé lehet hiteles arcokra rácsodálkozni, szeretni őket. Mint egykoron tettem én ezt Bubikkal, Sinkovits-csal, vagy éppen Bánffy Györggyel, Császár Angelával, Kubik Annával, Döbrenteivel, vagy éppen Jókai Annával, Makovecz-cel, Meloccoval, Schulek Ágostonnal…

- Ha valaki akkor azt mondja a legnagyobb sportsikereid közepette, hogy később a médiában fogsz dolgozni, megmosolyogtad volna?

- Meg, mert pont az evezés miatt lettem „médiás”. 2004-ben kellett az olimpiára egy olyan személy, aki jól beszél és érti az evezést. Így lettem Dunás, és így kerültem be a média világába, ahol egy napig voltam gyakornok. Ami akkoron erény és előny volt (tehetség, rátermettség, szorgalom, alázat, jó orgánum…) az ma a hátrány. 18 szép évet köszönhetek a médiának, amit főként azért is vállaltam, hogy minél többen megismerjék a nevemet és a nevem által a versmondást népszerűsíteni tudjam. Ebből lett a Mondj Te is egy verset mozgalom és lettek olyan előadóestek, amiket lehet a maikkal már nem tudnék megcsinálni. Teljesen improvizatív est Három hang címmel, Szakcsi Lakatos Béla és Kathy-Horváth Lajos színházi partnereként. Vagy Császár Angelával gyönyörű műsorok, Kobzossal fantasztikus borkóstolók, nem sorolom. Hálás vagyok nekik, és hálás a Schulek családnak, hogy kiemeltek, befogadtak és ezáltal elindultam a közéleti pályán, mint a „versmondó fiú”. De, hogy őszinte legyek, én mind a mai napig versekkel foglalkozó, alapvetően színpadi ember vagyok. És Csepelen, ahol eveztem, talán mind a mai napig kint van az a cikk, hogy hétszeres magyar bajnok evezős lett az M1 Híradó műsorvezetője. Erre büszke vagyok, mint ahogyan arra is, hogy az akkori deles híradóimnak 900 000 nézője volt, vagy van olyan versvideóm ami több százezres megtekintésnél jár. De amiket most mondok, azok az akkori helyzetre érvényesek.

- Milyen kihívásokkal kellett szembenézned ezen a területen?

- Legszembetűnőbb kihívás, hogy megszűnt a szakma. Nincs, vagy csak elvétve van újságírás, nem nézik semmire, ha valaki képernyős, bemondó vagy kiváló műsorvezető. Ez nem csak azért következett be, mert csökkent a lineáris tartalomfogyasztás. Nehéz ezt megélni, pláne azért, mert én olyanoktól tanulhattam, mint Kondor Katalin, Obersovszky Péter, Bőzsöny Ferenc, Németh Miklós Attila, Korbuly Péter, Szalóczy Pál, Aczél Anna, Vas István Zoltán…Talán kitűnik, hogy ezen nevek említése mögött valós tartalom, tudás, alkalmasság és elszántság volt. Olyanoktól leshettem el a szakmát, akik mérhetetlen alázattal (én anno minden híradó előtt fogat mostam, hogy megtiszteljem a nézőt) és valós tehetséggel mondtak híreket, vezettek műsorokat. Ma, ha mondjuk, kikapcsolnánk a súgógépeket kíváncsi lennék, hogy hányan tudnák folytatni a beszélgetést, mondani a híreket, ahogy például Novotny Zoltán fejből elmondta…

- Óriási előnyben van az, aki képes erre…

- Azzal kellett szembe néznem, hogy ami a tévés és rádiós pályára alkalmasító tényező, az ma Magyarországon hátrány. Hátrány, mert ha valaki tudja magáról, hogy jó, akkor nem lesz elég alázatos. És akkor kérdezem én, csodálkozunk hogy gyermekeink nem tudnak érthetően, tisztán beszélni (nincs minta!), hogy ma olyanok ülnek az egyes helyek egyes székeiben, akiknek közben remeg a lába és attól is fél, ha egy szókapcsolatot ki kell mondania? Tudod, én mindig ezt a hasonlatot mondom: „Te megbíznál egy olyan operáló orvosban, akinek közben remeg a keze?” Így a teljes újságírói és rádiós-tévés szakma nevében kikérem, hogy minket nem tekintenek szakmának csak mikrofonállványnak. Ilyen mondjuk a CNN-nél, BBC-nél elő sem fordulhat. De olyan se, hogy a minta rossz! Erre is mondok egy példát: sok tévés kollégám – elnézést ezért most! -, de úgy elhízik az évek alatt, hogy rossz rájuk nézni. Én szerződésben rögzíteném (mint ahogy Puskás Öcsit a Real szerződtette), hogy egy műsorvezetőnek hány kilónak kell lennie, hogyan kell kinéznie, mennyit kell edzenie, stb. Mert mi adjuk a mintát. És ma már bocsánat, de nincsenek Bőzsönyök, Szalóczyk, Kondorok…

- Melyik volt a legemlékezetesebb pillanat a televíziós évekből?

- Sok volt. De ami legjobban beégett, amikor a Lánchíd Rádióban Vas István Zoltán mellett kellett sporthíreket olvasnom. Én rajta nőttem fel. Szombat esténként nem tanultam, hanem a körkapcsolást hallgattam. De felsorolni is nehéz, hogy hány olyan aranyos helyzet volt, ami megmaradt: Péter Feri hírolvasása, aki Gyurcsány nevének említésekor mindig felállt, beintett és mondta tovább; vagy amikor az Echoban égni kezdett az adventi koszorú, én meg elköszöntem; vagy amikor Király Lindának a közös kép készítésekor a szokásos szófordulatomat mondtam: „úgy állunk itt, mint Himnuszban a balsors”; de idesorolom Lázár Csabával közös munkáinkat, ide azt, hogy rádiózás és tévézés minden műfaját, kivéve a nagy show-kat, csinálhattam - és bizton állítom, nagyon jó showmester lennék.

- Könnyű volt elengedni ezt a világot?

- Bőzsöny mondta: amikor letette a cigit, akkor ő csak felfüggesztett dohányos volt egy bizonyos időre. Nem engedtem el. Hiszem, hogy újra lesz a szakmának súlya és akkor újra érdemes lesz… A mai napig megállítanak, megismernek és a mai napig én még mindig Takács Bence vagyok, a versmondó, aki hitelesen vállalja a nyilvánosság tereit.

- Miközben nagy cégeknek és cégvezetőknek segítesz a kommunikációban, egy kevésbé üzleti alapú területen, a művészetben is komoly sikereket tudhatsz magadénak. Felépítettél egy országhatárokon túl nyúló irodalmi hálózatot, a Mondj Te is egy verset Egyesületet - pedig a költészet nem a legnépszerűbb ága a művészetnek. Ez önmagában is óriási dolog, de lehet még innen is tovább fejlődni?

- Tamási Áronnak van egy szép mondata: én gyúrtam egy hógolyót, elindítottam és most úgy látom, hogy lavina lett belőle. Ami felépült határon innen és túl (ott egyre aktívabban) az kevésbé nekem, sokkal inkább az ügynek köszönhető. Mert valljuk meg őszintén, a 14-18 éves lelkületű fiatalok mindegyike szeretne színész lenni, szerelmes, ezért verseket olvas, vagy éppen kötelező verseket tanulniuk. Tehát korán kialakul egy finom viszony a magyar kultúra gyöngyszeméhez, a lírához. Aztán elengedjük a kezüket. Az egyesület célja, hogy újra legyen egy hely, egy fórum, ahol kortól, nemtől, politikától, vallástól függetlenül a versek hívnak egybe „amatőr” versmondókat és a versek miatt alakulnak közösségek. Ez annak köszönhető, hogy a vers legszebb kifejező erőnk: tömör, érthető, szerethető. Amire pedig külön felhívnám a figyelmet: a legolcsóbb műfaj a pódium-művészet! Kell hozzá 1-3 kiváló művész, némi technika és a közönség - és a magyar kultúra máris teljességgel felmutatható.

- A közelmúltban nemcsak az egyesület, de te is új arculattal, honlappal léptél a nyilvánosság elé. Minek köszönhető ez és mennyiben változtál az elmúlt évekhez képest?

- Mindig is író ember voltam. Még néhai Fekete György ígértette meg velem, hogy amiket én láttam, amiken én átestem, azokat írjam meg. Ő nem tudhatta, de pont az evezésből fakadóan – ahol edzésnaplót kellett vezetni – hozzászoktam a naplóíráshoz. Ha Angliában tanultam, angolul írtam, ha Németországban, akkor németül. Mai napig őrzöm ezeket, és szerintem összeáll belőlük egy izgalmas korszellem, amiből kevésbé a mainstream narratíva tűnik majd ki. Ez az utókor feladata lesz. Az enyém, hogy addig is írok, könyvet a gyermekvárás szépségeiről és nehézségeiről férfi szemmel – mert minden irodalom, tanács csak a leendő anyáknak szól, könyvet a kilakoltatásokról, vagy éppen könyvet az elmúlt 20 évemről, ami egy nagy lélegzetvétel és biztosan sok jogásszal előtte át kell nézetnem. Ennek része az is, hogy 40 éves fejjel elkezdtem azzal foglalkozni, hogy én mit hagyok örökül. A gyermekeimen kívül és a tanítványaimon keresztül. Ezért váltottam, tudatos arculat, profi stáb, saját blog, önazonosság. Mert ma ez hiányzik a közéletből, mindenki csak maszkol és a dolgok nincsenek kimondva: jó beteg is a magyar társadalom, rosszabb állapotban van, mint bárki gondolná – hiszen már a kocsmák sem oldják fel a napi terheket. Én, kicsit Latinovitssal szólva: adni szeretnék, Reményiket idézve: egy lángot továbbadni, hogy ápolják azok, akik erre érdemesek és értelmesek.

- Végigtekintve az életeden… Ha egyetlen meghatározó pillanatot kellene kiragadnod, ami fordulópont volt, vagy ami nélkül ma nem itt tartanál, mi lenne az?

- Mondok többet is. Első, amikor hat évesen először mondtam verset nagyon sok ember előtt. Második, amikor evezni kezdtem és hirtelen egy erős csávó lett belőlem. Harmadik, amikor Lukácsi Huba tanár úr kiszúrt és onnantól a színház rabja lettem. Negyedik, amikor Schulek Ágoston meghívott a TF-estékre, ahol én lettem a legtöbbet fellépő művész. Ötödik, amikor a szívemet megműtötték. Hatodik, amikor gyermekeim születtek. Hetedik, amikor József Attilát hallva mondom: „Világ sírköve alatt mégy! / A hetedik te magad légy.”

Ó, ifjúi, szent megjózanodás

Most gyertek, szabad mellü örömök

S pusztuljatok, bilincses iskolák.

S helyére ült a döbbent némaság:

Köröttünk már az Élet csörtetett.

Komoly, nagy fény, hős férfiú-szerep,

Emléketek ma is milyen csodás.

Ha hozzáedzik tüzes szív-kohók

Ifjú vitézlők lengeteg szivét."

A Mondj Te is egy verset mozgalom, amelyet Bence hívott életre és amelyet a vállán visz a mai napig, rendhagyó irodalom óráival hívta fel magára a figyelmet a tanév során. A vakáció beköszöntével elbúcsúztak a diákoktól, akiket kellőképpen megviselt az elmúlt tanév. Milyen tapasztalatokat lehetett begyűjteni az iskolai órák alatt a gyerekek kapcsán? És mi a helyzet a felnőttekkel, akiknek ezeket a gyermekeket terelgetniük, tanítaniuk, életre nevelniük kell? - kérdezem úgy, hogy én már tudom, a Mondj Te is egy verset egyesület a nyáron még nagyobb fokozatra kapcsolt, hogy a szeptemberi évkezdésre egy nagyszabású meglepetéssel rukkoljon elő. (De ez még maradjon titok!)   

„Igen, végre kicsengettek. Bevallom, már gyermekeimen is láttam, májustól már erősen érezni lehetett, hogy fáradnak, hogy a hosszabbra nyújtott tanév – hiába van benne több szünet -, igencsak próbára teszi őket. Nem a közösség, vagy a közösségekben való tájékozódás, alkalmazkodás, sokkal inkább az a tempó, amit egy-egy iskola diktál, s amivel átrohannak a gyermekkor legszebb pillanatain, csak azért, hogy a végén az iskolai minősítés jobb legyen. Utolsó héten írt dolgozatok és a folyamatos kényszer, hogy valamire mindig készülni kell, valami mindig lesz másnap. Ennek lett vége a csengőszó hallatán. De még mielőtt belecsapnánk a nyárba, itt és most szabadjon megengednem főként magamnak két-három észrevételt. Az első, hogy számos kollégát, barátot, szülőtársat kérdeztem arról (mini közvéleménykutatás gyanánt), hogy ki, mire emlékszik az általános iskolai tanórákból. Mert én összesen két dologra, az egyik, hogy hogyan vágott arcon az egyik „erős” osztálytársam, a másik, hogy a biológia órán a nemdohányzás népszerűsítésére hogyan gyújtott rá a tanár és fújta ki a füstöt egy fehér zsebkendőn keresztül. Erre a kettőre. Van talán még arra, hogy hányszor és hogy mondtam verset, jártam úszni, teniszezni, judozni, vagy hogyan voltak velem/velünk nagyszüleink. Ennyire és nem többre. A második, hogy minden, amire azt mondták, hogy kötelező, azt inkább meg se tanultam, elő se vettem, kizártam a tanulmányi kötelezettségeim alól. A harmadik pedig – és ez régi vesszőparipám -, hogy olyan verseket, szövegeket kellett már általános iskolában is elemeznünk, amelyek értéséhez minimum ifjúkori elme szükséges. Ady Endrét mondtam 12 évesen – ami valljuk meg, lehetetlen, mint ahogyan az is, hogy 14 évesen Vörösmarty soraival búcsúztam az Érdi úti általánostól. Miért vetem most fel ezeket? Hát azért, mert szerintem (főképp mint TF-et végzett ember mondom) egy-egy általános iskola legfontosabb feladata: az egészséges testmozgás minden feltételének biztosítása. Mit bánom én, hogy nem ismeri a nyelvtani alapokat, vagy a történelem főbb mozzanatait, majd a gimnáziumban megtanulja. De a nemmozgásos napokat később nem lehet pótolni. Így én azok táborát erősítem akik bátran kimondják: 10-12 éves korig tilos lenne tanulmányokkal terhelni a gyerekeket, inkább naponta 1, vagy 2 órát beszélgető-körökben fejleszteni, lehetőség szerint minden nap 2-3 órát (az alapismeretek mellett atlétika, úszás, torna és labdás ügyességi versenyeken) mozgatni kell őket és persze megszerettetni velük az olvasást, megtanítani nekik az írást. És ha már olvasás, bizton állítom, hogy egy 12-14 éves buksi semmit sem ért Pilinszkyből, Kosztolányiból vagy Babitsból, így eleve az oktatási rendszernek fordítania kéne a tanmeneten, irodalomból előbb megtanulni az olvasás kíváncsiságát és szeretetét, majd amikor már ez magas szinten van, akkor elkezdeni az elemzést. Ehhez persze könnyebb olvasmányok, könnyebb versek kellenek, igaz, azok is mind csak magas szinten jegyzett íróktól-költőktől. Mint ahogyan a történelmet sem kronológiai sorrendben tenném a diákok elé, hiszen a távolság riasztó a fiatal számára és nem is értelmezhető, szemben a jelen értelmezésével, majd a XX.század tanulmányozásával.

Eddig hallatszik a csengőszó, ami után jön a szülői döbbenet. 10 teljes hét logisztikai játéka. A munkahelyi szabadságok felégetése mellett, ilyenkor jönne nagyon jól a háromgenerációs lét (az ipari forradalomig így is volt) és a nagyszülői feladat-, és felelősségvállalás. De mi van, ha nincs. 10 hét, két gyermek, a munkahelyek előszeretettel tartják távol őket, így jön a matek. Lányom egyik, korábban nagyon szeretett, táborát azért nem tartják meg (pedig beterveztük), mert nincs mersze a szülőktől annyi pénzt kérni a tábort vezető személynek. Mert a számok, kegyetlenek. Egy sima foci-tábor, ami összesen 5 nap, 45.000 Ft, egy sima lovas tábor 70.000 Ft, vagyis egy héten nettó 115.000 Ft-ot költünk arra, hogy munkaidőben dolgozni tudjunk és a gyerekeink biztonságban legyenek. De számoljunk csak tovább – arról nem is beszélve, hogy sok helyen nem mertek árat emelni, így a „felügyeleti időt” csökkentették 9-15 idősávra (oldja meg a 8 órában dolgozó szülő!) – sima úszótábor 65.000 Ft, a hittantábor igaz csak 15.000 Ft, meg gondolom a sakk tábor is olcsóbb, de gyermekeim sportolni szeretnének. Tehát a matek, heti 115.000 Ft a minimum, amihez jön még a megnövekedett üzemanyag-költés (mert hozni-vinni kell őket és nem a közelben vannak a táborok), ami pont dupla annyi mint egy átlagos hónapban, jön a „nemlaktamjól” állapotok gyors megoldása, ami által sokkal több ételnek kell otthon lennie és persze jön a családi nyaralás is, ami mondjuk egy hét Horvátország (az tán a legolcsóbb) és egy hét Balaton. Balatonon a belépőjegy árak 20.000/hét/család, ha ezt Budapesten tesszük meg akkor nagyjából 13.000 Ft/nap/család. És akkor ezt most adjuk össze 8x115=920 + Balaton és egy, vagy két nap strand 46.000 + havi eggyel több tankolás 2 x 30 000, a „luxust” nem számolva ez összesen 1.026.000 Ft / 9 hét. Vagyis a gyermekeim biztonságba-helyezése és nyári programjaihoz bruttó 1.600.000 Ft-os fizetés kell, és akkor csak Ők vannak meg, a szülő nem evett, nem ivott, nem sportolt, stb. A KSH 2025.május 20-án publikált adatai szerint a bruttó átlagkereset 714.400 Ft volt.

Fentiek szellemében morzsolom és mondom:

-          vagy lehet nem voltam jó – már általánosban sem – matekból…"

A társadalmat egybeforrasztó cement

Bence ritkán vall, vagy inkább ritkán beszél a kommunikációs területen tett lépéseiről, tapasztalatairól, eredményeiről. Inkább tanítja azokat a mesterfogásokat, amelyeket érvényesen, a piacon hatékonyan tudott alkalmazni. Most azt a kérdést szegeztük neki, hogy mint kommunikációs szakember valljon színt, és mutassa fel eddigi pályafutását.

„Nehéz megfelelni a kérésnek, egyrészt mert Tamási Áron egyik gondolata szerint „tudsz olyat mondani, aminek kezdete volna?” – tehát messzire vezetnek vissza (az örökölt) gyökerek, másrészt az ember legyen csendes, ha van mire büszkének lennie. Most mégis a hallgatás helyett, a felvetésre, jöjjenek azok a mérföldkövek, amelyek máig velem vannak és amelyek miatt, mint kommunikációs szakember ma is számos helyen, formában és módszertannal segítek személyeket, cégeket, vagy éppen termékeket.

Először is fontos leszögezni, hogy nincs kommunikációs diplomám. Amikor 2005-ben – hazai és nemzetközi TDK győzelem után – elkezdtem a doktori munkásságomat, akkor kezdtem el mélyebben a kommunikációval foglalkozni. Tettem ezt azért, mert olyan kiváló pedagógustól-szakembertől tanulhattam a TF-en, mint Kis Jenő tanár úr, aki a hazai sportkommunikáció megteremtője – és tettem ezt azért, mert a PhD ösztöndíjas tanulmányaim alatt egy szintén ösztöndíjas hallgatóval versenyt olvastunk, versenyt tanultunk. Így hallgattam át más egyetemek kommunikációs előadásaira, ahol legnagyobb hatással Vass Csaba tanár úr volt rám. Máig emlékszem minden mondatára, globális értelmezéseire, amelyek mindegyike a polgári értelmiségi létről és a középosztály különbözőségeiről szólt. De szintén sokat tanultam Molnár Péter tanár úrtól, aki – mint a régi nagy iskolák mestere – sosem órai keretek között adta át tudását, hanem közös ebédek, séták vagy éppen sörözések alatt. Szóval magát a kommunikációt, az összes elméletet irgalmatlan kíváncsisággal autodidakta módon szívtam magamba. 3 évig napi 4-5 könyv, hihetetlen mennyiségű cikk, tudományos értekezés, valamint szemináriumok. Így alakítottam ki azt az utat, amelyet ma is járok és amely úton nagyon sokat adott, jelentett az is, hogy színházban nevelkedett, színházat jól ismerő ember vagyok. Vagyis értek valamennyit a hatáshoz, a médiához, a hatékony kommunikátori eszköztárhoz. Ráadásul én úgy olvasok, hogy mindent  - ami érdemi és lényeges – kijegyzetelek, könyveimet szétfirkálom és jelölöm a fontosabb részeket. A fentebbiek bevallása az elméleti alapokra vonatkozik, így a kérdés kifejtésének másik részére is rátérve a valóságot, vagy inkább a megtett utat érdemes leporolni.

Először jöjjenek a számok. Összesen 5 különböző profilú és identitású cégnek, nagy szervezeti egységnek voltam kommunikációs vezetője. 2012 óta közel 100 főt képeztem (képeztünk) ki a médiakommunikációs tréningjeink során, és külön büszkeség a egykori „tanítványaim” mindegyik mind a mai napig vagy cégvezetőként, vagy állami beosztású magasvezetőként továbbra is nyilatkozik, kommunikál. És, közel 100 főt tanítottam meg így vagy úgy beszélni, ugyanis kiemelten foglalkozom – ez az én nagy örökségem és lehetőségem is – a beszédtechnika mívelésével, a tiszta magyar beszéd egyénre szabott megteremtésével. És, ha a számok mögé nézünk, akkor pár szemelvény, amik szintén itt vannak.

Amikor egy labdarúgó csapatnál voltam két évig kommunikációs vezető, akkor azzal a kihívással kellett szembenéznem, hogy 1. alig van néző, 2. nincsenek szerethető játékosok, 3. az ott dolgozók nem, vagy csak nagy nehezen motiválhatók egy másfajta kommunikációra. Így hoztam létre a „családi élmény” mérkőzéseket, ahol minden szünetben a gyerekek rúghattak büntetőket, ráadásul a kapuban nem feltétlenül kapust állítottam, hanem egy-egy olyan olimpiai bajnokot akinek a neve hívószóként csengett. Így teremtődött meg az, hogy egyre több gyerek akart tizit rúgni és egyre szívesebben jöttek pár mondatos rövid interjú utáni kapusposztra kiemelt sportolóink. Ennek szerves része volt, hogy nem óriásplakát kampányokat indítottam, hanem bementem az „oroszlán barlangjába”, kivittem játékosainkat akikkel nézőket toboroztunk. Ajtótól ajtóig mentünk, szólítottuk meg őket, és szerveztük meg a könnyebb stadionhoz való eljutást is, külön buszjáratok indításával. Az eredmény magáért beszél, a szurkolói közönségünk fél év alatt 5-6 szorosára nőtt. Az már csak hab a tortán, hogy már akkor képes voltam mobilon keresztül minden szurkolónak üzenni, kedvezményes kupont továbbítani melyeket a mérkőzéseink alatt a büfében válthattak be. Szintén ennek a munkámnak volt része, hogy mind a fiatalok, mind az első csapat játékosai kiemelt kommunikációs képzéseket kaptak, valamint a kiválasztott 1-1 játékost külön médiakommunikációs tréningekkel a mindennapos nyilatkozattételre neveltük. Szintén jómagam indítottam el az első sportklubhoz / sportághoz kapcsoló podcastet, TV-adást, valamint szintén jómagam találtam ki, hogy a játékosok bevonulását a nagy kivetítőre kell tenni, hogy – mint az egykori gladiátor játékok – a nézők / szurkolók még többet, még jobban lássanak és még nagyobb legyen a stadionon belüli hangulat.

A sportbéli tevékenységeimet felváltotta a közéleti kommunikációs tevékenység. Több helyen és eltérő gondolkodásmódot követelő intézményben töltöttem be vezetői tisztséget és a mai napig jó szívvel, nyugodtan szemlélem, hogy amiket egykoron az asztalra tettem, mind a mai napig, ugyanabban a formátumban működnek. Így él még mai a Mobil a családom program, ahol én találtam ki, hogy a Momentán Társulat improvizatív játékával egy színházi estét lehet megteremteni szerte az országban, amely este során számos valós szituációt felmutathatnak a színészek, majd kielemezhetnek a nézők és a szakemberek közösen. Szintén én alkottam meg a cég első podcastjét, ami mind a mai napig ugyanabban a díszletben, tematikával, főcímmel fut. Mint ahogyan én végeztettem el az első nagymintás identitás-kutatást is, hogy az egyes fogyasztókat, egyes közönségi szegmenseket még precízebben, még inkább testre szabott csatornákon és nyelvezettel juttassuk célba. De ide sorolom azt is, amikor a nulláról egy hónap alatt organikus fejlődéssel és jó tartalmakkal 20.000-es FB tábort sikerült felépíteni, olyan képi és videós tartalmakat kiagyalni, amelyekre az emberek valóban kiváncsiak, és amelyek megerősítőleg hatnak egy teljes intézmény társadalom előtti reputációjára. Szintén ehhez sorolom a Mária-kegyhelyek felemelését, saját elnöki érem kibocsátását – még a szöveg és gramm is saját  -, mint ahogyan ide sorolom a turisztikai fejlesztéseket, vagy éppen  versmondói aktivitást serkentő kommunikációs ötleteket. Ez utóbbiak közül a legkedvesebb az, amikor április 11-re, a költészet napjára, a Mondj Te is egy verset egyesület és a Szerencsejáték összekapaszkodott. Én azzal kopogtattam, hogy az nem kultúra, hogy január 22-én elmondja sok gyerek a kamerába a Himnuszt – ez média-tartalom max. De, ha eljut minden háztartásba a vers, vagy egy idézet, akkor már valamit tettünk a kultúráért. Így kötöttünk szövetséget és a költészet hetén minden nyomtatott, gépi lottószelvény felső egyharmadában egy idézet szerepelt, amely QR-kód alapon egy youtube-csatornára mutatott, ahol jómagam mondtam el az idézett verseket, egészben. Soha, szerintem ennyien nem találkoztak „bőr alá vitt injekcióként” a kultúrával. Még hosszan és sokat tudnék mesélni, de ezeket magammal viszem, gyermekeim előtt is büszkén mutatom fel.”

Trimeszterológia a szabadban

Meglehet kevesen tudnak róla, amikor Bence első gyermekét várta, körülnézett a leendő apukáknak szóló irodalmak, könyvek között. Azt tapasztalta, hogy bár anya és apa alkot meg egy gyermeket, mégis a szakirodalmak, a felkészítők, vagy éppen életmódvezetési tanácsok kizárólagos piaca: az anya, a leendő édesanya. Nekik szól könyv a terhesség 9 hónapjáról, szól arról, hogy mit egyenek, mit igyanak, mennyit és hogyan mozogjanak, milyen zenét hallgassanak, mit vegyenek fel, mindenről, ami - valljuk meg - a teljes átalakuláshoz szükséges. Igen ám! De mi van a leendő apukákkal? Bence – mivel nem talált semmit, ami nekik, róluk, vagy értük szólna – hát megírta Trimeszterológia című könyvét, ami 3 fejezetben vezeti be, vezeti át férfi olvasóját a 3 nagy várandósági időszakon. Ennek immáron 10 éve.

„Édes kicsiny lányom. 10 éve, egy rettentő meleg nyári időszakban érkeztél meg hozzánk. Érkezésed is olyan lett, mint az első tíz év. Küzdelmes. Nagyon kellett Téged akarnunk, érted – főleg Édesanyádnak – teljes áldozatot hozni, hogy megszülethess. Egy másodpercig sem voltál az ún. normális gyermek. Neked már az elején mindenben (étkezés, altatás, vagy éppen játék) akaratod volt. Így és ezzel az akarattal vetted el a fókuszt Édesanyádról, és emelted, szívtad magadhoz mindkettőnk figyelmét. Figyelmünket, amikor nagymamád segítségével először én fürdettelek meg. Egy jobb alkaromon elférő csöppséget, akinek nem volt mindegy, milyen a fürdési, altatási, vagy éppen napközbeni testhelyzet. Már akkor éreztük, hogy különleges energiákkal rendelkezel és el is várod azt mindenkitől. Már akkor kialakult, hogy nem szereted az idegen, számodra kevésbé vagy alig ismert embereket, helyzeteket, ételeket, nem sorolom. Különcködtél, amire mindenki legyintett: „jobban kellene nevelni és akkor nem lenne ennyire akaratos”. Csak mi ketten, a szüleid tudjuk, hogy nem akaratos voltál, nem rosszul nevelt gyermek, nem a szülői tanácsnak folyton ellenszegülő, hanem egyedi. Egyéniség, aki sajátos igényei miatt, sajátos nevelést kér, követel. Aki ezt érti, az találkozhat a Te csodaszép világoddal, aki nem, az örökre elveszett. Így vesztek el sorra családtagok, vagy éppen barátnak hitt „barátok”. Aztán testvért is kaptál, egy gyöngyszemet, akivel valóban – mindennapi gyarlóságomon felülemelkedve – azt kell mondjam, nagyon jó testvérek vagytok: támaszai egymásnak és nem csak a cinkosságban. Emlékképek vannak fejemben, amikor erre a tíz évre gondolok. Ilyen volt az, amikor először elkezdtél járni; ilyen, amikor az első szavakat ejtetted; ilyen, amikor bárhová is utaztunk, Te mindig váratlan ragaszkodással és helyzetekkel üvöltötted végig a repülőutat, vagy meg kellett állnunk negyedóránként az autópályán. Ilyen emlék az is, hogy vakmerő voltál már az elején is, idejekorán Te már fent álltál a mászóka többméteres tetején, hintáztál olyan lendülettel, hogy a fák lombjait súrolta a lábad, vagy mindig hosszan, kézben kellett altatni és utána néma csendnek lennie. Emlékszem, bármilyen karcos estéről is tértem haza – akkoron 20 órákat dolgoztam, építgettük a közös hajlékot éjszakánként – Te megébredtél, és a testvéreddel ellentétben (nála sose én keltem fel) mindig én hallottam meg az éjszakai ébredésed, rohantam át, és igen, volt, hogy 1-2 óra alvás után ültem be híradót/műsort vezetni, vagy mentem fellépni. Soha nem éreztem, éreztük fáradtnak magunkat emiatt. Boldognak sokkal inkább. Pláne, amikor testvért is kaptál, ráadásul egy fiút – aki majd védelmezni, óvni és támogatni fog. Akkor is, amikor mi már nem tudunk, vagy mi nem lehetünk ott. Emlékszem, amikor megcsípett először a darázs, bárhol is voltam, rohantam Hozzád. Minden első nagy dolognál (oltás, fog, stb.) ott álltam melletted, első voltam, és bíztál bennem. Emlékszem, Sasvári Sándor sokadszori hívására mondtam igent, és jöttetek velem apa első lovas edzésére. Azóta alattam se ló, se paripa, Te meg 4,5 éves korod óta nagyobb biztonságban vagy lóháton, mint talajon. Ha csak ennyit tudtunk adni Neked, már boldog vagyok. Boldog, amikor egy-egy kiszenvedett rajzod látom, amikor hallom, hogy hogyan mondasz el egy-egy verset (mindig énekből átemelve) és boldog, amikor látom: feltalálod magad. Éber vagy, harcolsz és nem adod fel.

Óramű pontossággal működsz. Minden este pontban 20.30-kor lecsukod a szemed – és ha nem zavar meg senki és semmi – akkor reggel 6-kor már lent ülsz, olvasol, vagy éppen kávét főzöl nekünk. Első kávédat is (még tán 3 éves sem voltál), amikor egyedül készítetted el és hoztad be. Sosem volt egyszerű Veled: tanulni, enni, sétálni vagy éppen pihenni. Ez utóbbi szót tán nem is ismered. Ébredéstől ájulásig tolod a napod, iszonyat energiákat megmozgatva, hogy oda tudj figyelni a saját közösségedre, barátaidra, a sportra, figyelmed legyen a mi szavunkra, a társadalmi kihívásokra. Fantasztikus önuralommal tartod magad akkor is, amikor mi, a szüleid tudjuk, hogy ez Neked mennyi energiába is kerül. Ezért is fáradsz el hamar: hangzavarban, idegen helyen, idegen emberek esetében.

10 éve kaptunk. 10 éve velünk vagy, és minden nap, minden bosszúság ellenére tudjuk, megéri: nem aludni, nem enni, nem edzeni, nem kikapcsolni, hanem Veled lenni. A Te játékosan szép világodat megismerni, amelyben minden törvényszerűség más: nem szavakat tanulsz, vagy épp gondolatokat, hanem képeket és zenét; nem logikai úton oldod meg a matekot, hanem vizuálisan; nem tanultál lovagolni, mert mikor felültél már tudtál… nem sorolom.

Édes lányom, Isten éltessen, és ha kérhetem, szeressen nagyon!

Magányosan nézünk kifelé...

Kevesen tudják, hogy Bence érdeklődése nem csupán az irodalomra és a kommunikációra korlátozódik. Elsősorban doktori tanulmányai alatt került közelebb a szociológiához, a társadalomtudományok szélesebb spektrumához és érdeklődéssel tekintett át más tudomány-területekre is. Több nagy professzortól leste el a tudást, így hálával emlékszik vissza Molnár Péter, Vass Csaba vagy éppen Szakály Sándor tanár/professzor urakkal töltött idejére, tanulmányaira. De beleásta magát az anatómián túl a biokémiába, vagy éppen sportélettanba is. A minap épp sportolásra szánt idejében sokatmondó párbeszédbe elegyedett, mely hétköznapi szituáció egyúttal egy kényes társadalmi témára is rávilágított:

„Nem titok, nekem a víz az első. Talán evezős múltam miatt is, szenvedek, ha nincs víz, vizes közeg a heti rutinomban. Képes vagyok a hideg jacuzziba is beülni, csak hogy érezzem a csobogást, a víz megnyugtató erejét. Nem titok, hogy újra megtalált szenvedélyem, az úszás, heti 2-3 alkalommal is, van, amikor csak átmozgató jelleggel, de van, amikor keményen, időre (akár 5x400 vegyes, 10x100 gyors). Magamnak csinálom, így mindig a testem jelzi, mire van aznap szüksége.

A minap a szaunában ülve kivételesen csipogott az idősebb társaság. Egy hölgy – azóta már tudom, hogy tanárnő – odafordult hozzám, hogy az uszodába engem elkísérő lányomról faggasson. "Ha elkísérte ide, akkor miért nem úszik?" – kérdezte kíváncsian, mire én: „mert tegnap volt úszóedzése, ma lovagolni megy." – Ezek után még határozottabban folytatta: "a sport a legfontosabb, és mintaként szolgál. Tudja, én is azért járok minden nap ide, hogy az unokáim fittnek, egészségesnek jó mintának véljék ezt az életmódot. Szerintem, ha ezt követik, akkor nem lesznek drogosok" – ez most úgyis kiemelt téma a közbeszédben, csak elég furcsa szólamokkal -, "nem lesznek alkoholisták, meg egyébként is, a mai szülők már nem tudnak mintát, jó példát felmutatni, nincs idejük a gyerekeikre, és ezért van annyi sérült, a mai tudomány szerint ADHD-s, vagy SNI-s gyerek.”

Mondanom se kell, magam, mint az X-generáció egykoron meghatározó és tán a jövőben is meghatározó személye, kevésbé a szauna hőmérsékletétől, sokkal inkább a kiejtett szavainak súlyától forrósodtam fel. Valóban igaza lenne a hölgynek? Hogy az én generációm nem alkalmas jó szülőnek? Hogy rossz mintát adunk? Hogy – kimondom – gyengék vagyunk? Elgondolkodtam…

1.  A magyar történelem során soha nem volt olyan erős társadalmi rétegződés, mint amilyen a XXI. századra kialakult. Ennek része az orvostudomány fejlődése; része az emberi test antropometriai változása, amit Mészáros prof szekuláris trendként írt le; de szerves része maga a környezet, amelyben élünk: a digitalizáció, a globalizáció, nem sorolom. Talán soha nem élt együtt hat teljesen eltérő értékrenddel bíró generáció. Soha nem kellett ekkora hidakat építeni, ha közlekedni akartunk az egyes korosztályok között.

2.  Mi, az X-generáció gyermekei vajon milyen mintákat kaptunk? Mert ugye pont alattunk indult el a "baby-sintér" szakma, alattunk zajlott le egy „rendszerváltoztatás” és a mi szüleink voltak azok, akik szintén a kapott minta miatt nem mertek otthon nyíltan beszélni, féltek az emberektől, a szomszédtól, de még a faltól is - hát még a gyerekszájtól! Mi mintaként azt kaptuk, hogy mindent előteremtenek a szüleink, ám cserébe a gyarmatuk leszünk, akik – ha nem ismerik fel gyarmatosított sorsukat – egész életükben önmagukon kívül lesznek valakik (többnyire szüleik cégét viszik tovább, vagy politizálnak úgy, hogy közben a szülői háló a zuhanástól is menti őket). Tehát mi milyen mintát kaptunk? Mi már nem, vagy nem feltétlenül voltunk katonák. Mi már külföldi szocializációval bírunk, vagy egy szerelem, vagy az ösztöndíjak révén. Mi már értünk nyelveket, és nem csak egy híroldalt böngészünk, egy csatornát figyelünk. Mi már tudjuk, hogy magunkért, pont a mintakövetés levetése miatt, csak magunk állhatunk ki, senki sincs aki ebben partner lehetne – még a léleképítő szakmák is csak a pénzt látják, kevésbé az embert bennünk. Szóval mi, olyan terhekkel a vállunkon kell, hogy irányt mutassunk, amelyben először fel kell állítani a kapott minták helytelen voltát, rájuk megoldásokat keresni, majd azokat megvalósítani.

3.  A fentiekből következik, hogy az én generációm lett az ütközőzóna. A társadalmi réteg, aki felfele és lefele sem teljesíti be a leírtakat. Meg is lett érte a büntetés: fentről szorítanak, alulról nem ismernek el. Fentről diszkvalifikálnak, míg lent nem kihúzott fővel mondja a gyermek: apám tanár, vagy anyám orvos, vagy édesapa jogász, édesanya jógaoktató. Mert ebben a káoszban, amiből mi kitörni kívánkoztunk, senki sem az, aki, semmi sem az, ami. Lehet valaki cégvezető úgy, hogy semmi vezetési rutinja, végzettsége nincs. Mint ahogyan lehet valaki postai futárfiú 3-4 diplomával. Ebben a kuszaságban eröltetődött ránk egy önbecsapó, társadalmi elvárásokat kiszolgáló magatartás: MUTASD MAGAD KIFELÉ TÖKÉLETESNEK, BELÜL PEDIG SZENVEDD MEG AZT. Soha, szerintem, soha ennyi magányosan bukdácsoló középkorú nem volt. Szerintem soha ennyi magányos középkorú nem volt. Szerintem soha ennyi munkája pszichológusoknak és pszichiátereknek nem volt, mint ahogy soha ennyi deviencia (legyen az socialaddikció, sportaddikció, alkoholizmus, vagy éppen szex) nem összpontosult egy korosztályba zsugorítva. És igen, tapasztalom, soha ennyi vérmes/mérges/csalódott/kiégett válás nem volt még. Soha ennyi kószálódó gyermek sem. És soha ennyire bizonytalan „holnap kép” sem. Ebben kellene nekünk, jó evezősként, a hullámok tetejére kéredzkednünk.

4.  És… soha nem lesz már a mi korosztályunkhoz hasonló közösség sem. Mi még „elvhűek” vagyunk, lojálisak vagyunk, mi még, ha kimondjuk a szót: Magyarország – akkor nemzeti tartást értünk alatta. Mi még hazánknak tekintjük szülőföldünket és nagyra becsüljük anyanyelvünket. De, és ezt látom tanítványaimon, gyerekeimen, az utánunk jövőknek már semmit se mondanak majd e szavak: “Láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír.” Az utánunk következők, ha mi nem tudunk velük eleget foglalkozni – amihez elengedhetetlen a jól kondicionált mindennapi létünk -, mennek, akár egy héten belül is más-más ország „polgáraként” dolgozni és önmegvalósítani. Ők a küzdelmet már nem, a tisztes munka tisztes becsületét kevésbé ismerik, hiszen teljesen másba: a Netflix, a youtube, és a social media álszent világába nőttek bele. Ők már nem Puskás Öcsiként maradnak kint edzések után gyakorolni, hanem előre megnézik az odds-okat és aszerint játszanak, gyakorolnak.

Röviden ennyit akartam finoman összefoglalni a tanárnőnek, de a szaunák 10 perces világa nem engedett ily' mélyre. Pedig jó lenne, ha értenének minket. Nagyszülőként - jó értelemben - kivennék részüket unokáik neveléséből, ezzel is segítve a jó minták megteremtését és egy teljes, akár több generáció megmentését. Nem másért: a magyar nemzetért, a hazánkért. Addig, amíg a magyar szó terjed, legyen ép minden tagja. Ez a mi dolgunk, s nem is kevés”

Fiatalok, tietek a jövő...

Milyen mintát kaptunk és adunk tovább? Avagy, meddig ünnep a gyereknap, és mikortól válik szürke hétköznappá…

„Mai fejemmel, értsd, mai tudásommal, tapasztalatommal és szerzett/kapott/kihallott információkkal próbálom megfogalmazni, hogy mit kaptam és mit tudok én visszaadni gyermekeimen keresztül a jövőnek. Ahogy egyre mélyebbre ásom magam az emberismeret, ember-ember, gyermek-szülő, férj-feleség, ember-egyház, ember-közélet színtereiben, annál inkább érzem, tapasztalom, sőt sajnos szenvedem Édesapám egyik nagy mondását: „fiam, mi a rendszerváltás körül elvettük a ti jövőtöket”. Lehet, hogy ez az egyszerűen odadobott, tán egy családi ebéd során elhangzott mondat mélyebb értelmű, több szólamú és könnyen lehet, hogy nem csak életkoromból fakadóan érzékelem, hogy nagy a baj, egyre több színterén az emberi létezésnek csak a gondok, válságok, kudarcok, bajok. Lassan 44 évesen környezetem nagy része válásban, vagy már befejezett folyamattal egy új kapcsolat kezdetén, több gyermek logisztikai mindennapjaival. Nagy a baj, mert családok bomlanak fel, olyan erős szövetségek mérgesednek el, amelyeknek erőt kéne mutatniuk pont akkor, amikor minden zajos. Erőt, hogy van miért, van kiért, vannak akikért érdemes áldozatot hozni, térdelni, csendben maradni vagy éppen nyíltan szólani. Korosztályom majd' minden tagja szenvedi a házasság, vagy éppen az együttélés küzdelmeit. Minden ilyen küzdelem mögött található egy szál, amit ha sikerült volna időben és megfelelően felénk, az én korosztályom felé elmondani, annak teljes nyíltságával, akkor sok esetben nem a pszichológusok, pszichiáterek, családterapeuták házi pénztára nőne, hanem a családok anyagi biztonsága erősödne. És ez a szál, bár leírva, elmondva egyszerű, mégis nagyon összetett. A szál az, hogy senki, soha és sehol nem mondta el nekünk, hogy mit jelent a férfi minta és mit a női. Hogy mindkét félnek megvannak a sajátos jegyei, amelyeket vagy a jobb vagy a bal agyféltekével kezelünk, de mivel nem tudjuk, hogy mit kellene észre vennünk a küldött üzenetekből, így szervezetünk sem tudja a megfelelő helyre vinni az üzenetet és rossz agyféltekével bocsájtunk ki olyan válaszokat, amelyeket pont a másikkal kellett volna. Ez minden konfliktusunk alapja. Mert, ha tudatában lennénk annak, hogy bár a nőket tartjuk érzékeny és érzelmi teremtménynek, a férfiakat pedig a racionálisnak, valójában a nők gondolkodnak sokkal erősebben a racionalitás agyféltekével, és mi férfiak többnyire vegyesen. A nők döntései, szándékai mögött mindig az érzelemmentesség által vezérelt „cél-elérés” szerepel, míg nálunk sokkal inkább a pillanatnyi érzelmek az uralkodók. Ennek természetesen része és végkimenetele ugyanakkor az is, hogy a nők a kitűzött célok elérése után képesek a teljesen érzelmi gondolkodásra, de a dolog pikantériája, hogy mire céljukat elérik, addigra mi, férfiak váltunk az érzelmi agyfélből a racionálisra. Látom, és egyre több helyről érzékelem, hogy a családok szétesése kevésbé a szerencsejáték, a pia, vagy egy harmadik személy miatt történik meg, sokkal inkább a két fél ellentétes működési elvének meg nem értése húzódik a háttérben. Ezek legtöbbször ilyen egyszerűen fogalmazódnak meg: már elhidegültünk egymástól, vagy nincs közöttünk szex, vagy én boldog szeretnék csak lenni, vagy muszáj nőnek / férfinak éreznem magam. Így, ha mondjuk őszintén elmondták volna elődeink, hogy hogyan élték meg a mindennapokat, ha időben levették volna rólunk a gyermeki védőháló – teljesen erőltetett – szerepét, akkor az én korosztályom is könnyebben működne.

Baj van az ember-közélet, ember-politika, ember-egyház, stb. kapcsolatrendszerekben is. A baj alapja pedig történelmük rossz ismerete. A magyarországi lélektan megerőszakolt mindennapi magyarázata. Mondok erre egy példát: hazánkban tilos alkoholt fogyasztani vezetés előtt – Európában simán megihatnak a németek akár 3 sört is. Erre a magyarázat: azért a tiltás, mert a magyarok így sem tartják be a szabályokat és nem is tudnának gátat szabni ivászatuknak. Olyan ez, mint amikor a szülő a gyermeket annyira leuralja, hogy mindent is ő akar neki megszabni (én vagyok az anyád/apád, csak tudom, mi a jó neked), miközben ezzel a teljes leuraltsággal igazából sokkal nagyobb bajt idéz elő. Mert legyünk őszinték magunkhoz: ha kicsit is „felnőttnek” tekintenénk a magyar állam polgárait, akkor a németek mintájára a szabad akaratot is megadnánk. Jó, tudom, ezzel nem lehetne leuralni a magyar lelkeket, ami minden hatalomra törekvő, vagy hatalmon levőnek elsődleges célja – csak másodlagos a teljes kirablás. Szóval tanulnunk kéne végre történelmünkből, és annak nem iskolai, hanem valódi – így történészek, költők, írók – által áthagyományozott örökségéből. Akkor tudhatnánk, hogy valójában csak Mátyás uralkodásának végéig volt tartása a nemzetnek, csak addig voltunk mi azok, akik Európában valós figyelmet érdemeltünk, volt saját gazdaságunk, akkori iparunk, mérhetetlen tudásunk, szervezett államiságunk, rendezett egyházunk. Ami utána jött, az már mind a lejtmenet, olyan kiugróan erős rombolásokkal, mint a szabadkőművesek által ’48-ban elindított Kiegyezés, majd a lemoshatatlan csúcspont: Trianon. Lejtmenet, mert a kiművelt emberfők helyett leuraltak társadalmává váltunk. Erre is egy példa: senki ne mondja nekem, hogy 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás – ami ma van. Mert, ha a kiművelt emberfők (rengeteg európai vezetőt ismerek) társadalmát élnénk, akkor nem az lenne a minősítés (lsd. fizetés) alapja, hogy bambatekintetű „emberfők” 8 órát csinálják a semmit, hanem az, hogy időegység alatt ki mennyit tud hozzáadni a társadalmi egészhez, vagy társadalmi rész-egészhez (pl. egy cég működéséhez). Ezen logika megint azt feltételezné, hogy 1. aki munkát vállal, az munkát is végez; 2. mivel az idő neki is fontos, így minden erejével azon van, hogy a munka rá eső részét a lehető leggyorsabban, és a legjobb minőségben végezze el; 3. teszi ezt azért, hogy több ideje legyen: magára, a családjára, a barátaira, a hobbijára. Ma, ezzel szemben, aki mondjuk a családra hivatkozva kér némi „kegyelmet”, rögtön nemjómunkavállalóvá válik. És igen, ez a leuraltság jön az egyházi lét útvesztőiből, ahol (bárki bármit mond) még mindig a kereszténység a legtisztább változat; jön abból, hogy társadalmi vitákra már a kocsmáinkat sem merjük használni, holott (lásd fentebb a házastársak esetében) a ki nem beszélt dolgok, témák, kérdések mindig a rossz sejtek (elfojtottság) elburjánzását adják. Ezért vezetjük a halálozási listát, fő helyen a rákot, vagy a hirtelen halált jelölve. Pedig, ha bíznánk a kiműveltség erejében, akkor a kiművelt emberfő, saját hatékonysága érdekében is, még többet időt fordítana 1. a saját egészségére, 2. a közösségének egészségére, 3. a családjára, házastársára.

És nem mondták el szüleink azt sem, hogy hogyan lehet túlélni, hogyan lehet a legrosszabb időket is gazdaságilag, vagy éppen társadalmilag átvészelni. Nem, mert nem beszélhettek. Most meg itt áll az én generációm, szinte minden jogtól, lehetőségtől, vagy éppen tettre készségtől megfosztottan és sorozatban hozza a rosszabbnál rosszabb válaszokat, válásokkal, addiktív állapotokkal, közéleti csorbulásokkal. A betegségünk súlyos, terápiánk pedig nem a hallgatás, hanem a lélekápolás, a lélekgyógyászat lenne. Mert szentül hiszem, hogy mi, akik egykoron gyerekek voltunk, most is szeretnénk az utcán szaladni, már csak azért is, hogy ezzel utat/mintát mutassunk sajátjainknak, gyermekeink szabad szaladásának.

Boldog gyermeknapot, őszintébb felnőttkort!!!”  

Oly korban éltem én...

„Bregman érveire támaszkodva valódi emberi értékek mentén kellene átalakítanunk az intézményeinket és a törvényeinket.” - The New Yorker

"Rutger Bregman könyvét már vagy egy éve kaptam kölcsönbe. Bevallom, annyira dicsérte a könyvet kölcsönző, hogy tartottam tőle. Nem bírok már több ideológiát, politikát, nem keresem a társadalmi összefüggéseket, a költők szavaiban bízva, soraik mögé látva próbálok egyre csendesebben, halkabban, „Be vagy a Hét Toronyba zárva, örülj, ha jut tülezőfára” módon élni. Mint az egyre halkabbá váló Reményik, kinek szomorúfűz verse húzódna egyre inkább rám, nem feledve, hogy a fűzfának dolga, sőt „Törvénye az, hogy ágait lehajtsa” –, miközben sikongva mondom Babits szavát: „Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak, / mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb / részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod / tükörében magadat,” és közben érzem azt is, hogy „Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szívemben a halál”. Kettős küzdelem, napi vívódásaim tükre. Pedig nincs oly nagy titkom, mint Ambrus bácsinak Tamási Áron Vitéz lélek című darabjában, aki halott gyermekét cserélte élőre, hogy legyen saját gyermeke. Nincs oly' nagy titkom, ami miatt vívódásaimat ki kellene vetítenem, vagy a ’modern orvostudomány’ modern eszközeit igénybe véve lássam a nappalokat szebbnek, az éjjeleket békésebbnek. Vívódásom sokkal prózaibb, bár többrétegű. Egyrészt a legtermékenyebb, legerősebb, és minden szempontból a leginkább használható életkorban vagyok. Abban, amikor már tudom mi az, hogy nincs Édesapa, tudom, hogy hogyan KELL alkalmazkodni, alázatosnak lenni és tudom, hogy nem mindig a tiszták és szépek érvényesülnek. Minden nap gyermekeim terheit is magamon cipelem, főként mint családfő, akinek klasszikusan rendelt feladata a család fenntartása, a biztonság megadása. És abban a helyzetben vagyok, amikor még a fiatalkori izzás, termékeny kreativitássá emelhető, és abban, amikor már nem kell bemutatkozzon, aki felém jön, mert a járásából, kézfogásából, tekintetéből tudom, hogy ki ő, ki lehet ő valójában. A szavak, a tiszta magyar beszéd mestere, akinek ’Balázs-áldása’ nem a torokgyíktól, hanem a napi beszéd alól mentes.

Bergman Emberiség című könyvét végül elolvastam. Tettem ezt azért, mert a sok-sok szaporodó idegen anyag elől kerestem a menekülést, a kiutat, vagy éppen a választ. Mert a könyv válasz. Arra, hogy az ember alapvetően jó. Az ember születésével jogot és lehetőséget kap a jóra, az igazra, a teremtésre és a másikra való odafigyelésre, a tisztességes versenyre. Mint egykori evezős, akinél nem lehetett kérdés, hogy ki a jobb, hiszen aki elsőként átszelte a célszalagot, az nyert. Így ez a természetes és tisztességes versengés - mondhatni versenyszellem - van bennem. Ez így korrekt. Ahogy a minap is úsztam, és a mellettem lévő sávban egy siket olimpikon edzett. Gyorsabb volt, úgy ment, hogy csak hullámzott a medence mindkét partja, és ezzel engem is rávett, hogy szálljak versenybe, nagyobb iramba. Jobbat, erősebbet, fárasztóbbat teljesítettem. Korrekt feltételek közt ’versenyeztünk’. Az említett könyv meggyőzően vezeti le az ember, így az emberiség jóra való elrendeltségét, ám mégis több ponton és több módon muszáj rávilágítanom arra, hogy bár az ember megkapta a jóságot, csakúgy mint a gonoszságot, de sajnos sok esetben az utóbbi juttatja előbbre… Gondoljunk csak bele! Fiatalabb koromban szentül azon voltam, hogy ha gyermeket szeretnék, akkor előtte szigorú böjtöt tartok, fél évig sokkal egészségesebben élek és leteszem a cigarettát is. Teszem mindezt azért, hogy a legjobbat adhassam majd magamból. Aztán jött az élet cáfolata, nem az a hímivarsejt hozza el a megtermékenyítést, amelyik a legszebb, legokosabb, legegészségesebb, hanem amelyik a leggyorsabb, a legharcosabb, a leginkább alkalmazkodó. Tehát már ott elveszítjük a jóra való hajlandóságot, és kapjuk helyette a küzdelmet (Madách!). De tovább megyek...Tisztában voltam vele, hogy amennyiben van valamilyen védjegyem, az a hangom. Mint Sinkovitsnak, Szakácsinak, vagy éppen Bőzsönynek. Adottság, amellyel lehet élni és visszaélni. Én az előbbit választottam, 14 beszédtanárral és folyamatos tréningekkel. Így ma nincs olyan magyar szöveg, amit elsőre, hibátlanul ne olvasnék el/fel. Jó hangsúlyokkal. Mégis a verseny, az alkalmazkodás és a megváltozott média-fogyasztás mást mutat. Amikor verset mondok, mindig kárpótol a vastaps, és elismerik, sőt, titokban megsúgják, hogy igen – legutóbb Szabó András, kiváló előadóművész, a versmondás élő legendája állított meg a mosdóban, és csak azt mondta, végre találkozott egy rendkívül tehetséges fiatalemberrel, aki úgy mondta József Attilát és Reményiket, „ahogy lehet.” Ez kétségkívül elismerés. 

De mégis, ez a fiatalember, vagyis én, nem nevezhetek be a kulturális életbe, mert nem fejeztem be a Nemzetit, vagy nincs művészdiplomám. TF diplomám van. Ami minden értelemben az akkori TF falai közt nagyobb és többet ért/ér, mint bármely más papír. Az ÉLETET tudja, minden körülmények között. A közönség elismer, a szakma tartózkodik. Az ember jó. De meddig kell még a hallgatás köntösében hinnem, hogy: az ember jó, a tehetség érték, a legmotiváltabb férfikorban alkotni kötelesség! Addig is tanulom Radnótit. Érteni:

„Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.”

Az általam nagyra tartott, sokat forgatott Molnár Tamás soraival zárom:

„A félelem velejárója manapság – ok vagy okozat? – a társadalmi bomlás és a szekták megjelenése, sőt hódító divatja. A tartalom nem fontos, általában a régi pogány kultuszokat ébresztik fel, ha rövid virágzásra is, de szinte láncot alkotva úgy, hogy egyik a másikba folyik. A szekta haszna a pillanatnyi lelki biztonság, a kivándorlás az emberi népből, ha másként nem megy, a kábítószer útján. A lényeg, hogy a tárgyak szomorú bűvöletéből kilépjen az ember az illúziók világába, ahol az egyén elhiteti saját fontosságát, mint valamely titok vagy misztérium letéteményese.”

A pápaválasztás margójára

Annuntio vobis gaudium magnum: habemus Papam!, „Nagy örömet hirdetek nektek: van pápánk!”.

A keresztény világ jelentősebb ünnepei mindig a megszokott liturgia szerintiek. Így készülünk Húsvétra, az emberiség legfontosabb tartással bíró ünnepére, melynek lényege földi létünk értelme. József Attila sorai köszönnek vissza, miszerint az életet a halálra ráadásul kapjuk és amint lehet visszaadjuk. De hitünk szerint a feltámadás reményében. A feltámadás örömhírében, amely által igenis van transzcendens lélek, van szakrális én. Másik ünnepünk a karácsony, a születés és az új életek reményének kifejezése. Hogy minden egyes egyén, egyedi - és mindenkinek helye/szerepe/dolga/rendelt kötelessége van felismerni egyediségét és tenni érte, adni belőle másoknak is. Ritkább ünnepünk, tán emberöltőkön is túlmutató amikor pápát választunk.

Úgy ugrottam be a medencébe csütörtökön munka után 17:30-kor, hogy kollégáimnak jeleztem: ma még biztos nem lesz fehér füst. Ezt azzal tudtam alátámasztani, amit egyházi elöljárókkal folytatott hosszas elmélkedés és indoklás adta, miszerint Ferenc pápa teljesen újragombolta a bíborosi testületet és jelen helyzetben úgy zárják össze őket, mint ismeretleneket. Első pár nap így az ismerkedésé lesz, ki honnan jött, mekkora az egyháza, mik a képviselt értékeik, nem sorolom. A lényeg, úgy úszhattam le szokásos - most nagyon is jól esett! - 2,5-3 km-et, hogy előtte bemelegítő tíz perc szauna, majd a feszes hosszok, kemény tempók, hiába kattog a bal vállam. Jól esett, kiüresít, feltölt, letisztít, boldogságos fáradtságot okoz. "Hírfüggő" emberként a mobilom is az uszodába jön velem, igaz ennek oka az is, hogy nem merem bezárni a szekrénybe és jobban megbízom abban, ha a táskámban van; és benne van az is, hogy ha és amennyiben valami rendkívüli van, akkor rá tudjak nézni, miután letudtam az 1-1,5 órás edzésemet. És ezen a napon, tán életemben először nem néztem a mobilra úszás után. Békésen, és nyugodtan megvettem még a holnapi élelmiszereket, kedélyes ernyedtséggel hazavezetvén. Tán a kapuban láttam, hogy több üzenetem is érkezet, mindegyik tartalma pedig egy: VAN PÁPÁNK! És igen, amit az egyházi elöljáróim mindig kiemeltek, a hosszas beszélgetéseinket mindig így zárták: csoda márpedig van, és hiába jósolják, hogy hétfőig nem lesz új egyházfő, az is lehet, hogy rögtön megválasztják az utódot. 

És, a fentiek ismeretében, valóban CSODA történt. Pláne, ha igazak azok, az azóta már napvilágot látott hírek, hogy Erdő Péter is nagyon esélyes volt, sokan rá szavaztak, akkor tényleg csoda valósult meg. Csoda, hogy ilyen gyorsan megtalálták a következő vezetőt. Csoda, hogy olyan személyt választottak, aki hű követője elődjének, ugyanakkor finom kezei, finom arcvonásai kifejezetten Szent II. János Pálra emlékeztetnek. És csoda, mert első ténykedése, első diplomáciailag is kiemelt pillanatai is precízek, tömörek és szimbolikusan is jó üzenetek voltak. Csak erős hittel, kérve minden keresztény embert is, fohászkodom azért, hogy XIV. Leo, fiatal pápaként befussa a földi zarándokút lehetséges teljességét, tettekben erős akarattal kifejezze a békét, és szorgos munkával újraépítse azt az intézményt, melyet mostanában, köszönhetően a hatalmas média-zajnak, igencsak furcsa történetek ostromolnak. Szorítok és fohászkodom érte, halkan megjegyezve azt is, hogy nincs még egy olyan világesemény, amely ekkora sajtóérdeklődéssel kerül megrendezésre. Se olimpia, se világbajnokság nem akkreditáltat közel 4000 újságírót. Ez is jelzi súlyát a pápai intézménynek, a kereszténység globális súlyának.

Én meg legközelebb is inkább csak rovom a hosszokat, hogy tiszta fejjel tudjam még jobban elmesélni gyermekeimnek: mit jelent a pápai állam, mit szolgál az egyház és mit ér a hit.

Ki több sugárban nem lát napot, törölje jobban meg a lelki ablakot

Bence mindmáig az egyedüli versmondó, aki a versmondásáért, és a versmondás népszerűsítéséért elnyerte a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíját. Ez azért különösen nagy szó, mert évente összesen 100 fő kap ösztöndíjat 3 évre, és a 100 főben az összes MMA-tagozat benne van. Így a színházművészeti kategória kb. 7-8 főt jelent. Ám ettől függetlenül Bence évek óta a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatának gáláit vezeti, ami 2025-ben sajnálatos fordulattal folytatódott. 

"2018 óta volt egy állandóság az életemben. Ez azért is különösen értékes a mai időkben, mert sajnos egyre kevesebb olyan közösségszervezői aktivitás van, ami ily hosszan kitart egy nemes ügy mellett. Vagy a kezdeti koncepció változik meg, vagy elfogy a pénz, vagy elmarad maga a közönség. Ilyen állandó események voltak életemben az Új Társadalom Szalon havi csütörtöki estjei, a Forrás Galéria állandó újabb és valóban izgalmas tárlatmegnyitói, a Stádium estek, vagy éppen az összes jelentősebb ünnepeink idején szinte az összes kitüntetés moderálása (nem kis feladat ám! volt, hogy 270 díjazott nevét kellett 3,5 óra hosszan, egy helyben állva, hibátlanul kiejtenem...). Hosszan sorolhatnám még azon 'állandóságaimat', amelyek mérceként, maguktól íródtak már naptáramba és igen, amely eseményeket magam is szerettem. Szerettem, mert a színpad a természetes közegem. Szerettem, mert ha valamihez tényleg értek, az az, hogy hogyan kell a közönséget megérezni, és akár egy-egy hangsúllyal is megnyerni, bevonzani, vagy éppen megnevettetni őket (Emlékszem egyszer egy valóban hosszú és feszes állami díjátadón asztalitenisz sportágban kapott valaki elismerést, ahol a ping-pong szót a maga dallamosságában ejtettem ki - mire a közönség egyből feloldódott.) És szeretem mind a mai napig, hiszen bármennyire is lenézetté vált ez a szakma: műsorvezetés, de azért mégis csak egy szakma! A műsorvezetés ugyanis nem más, mint a közönség folyamatos kondicionálása. a magyar nyelv határtalan tisztelete és igen, a pillanatok észrevétele, a helyzetekből fakadó együtt lélegzés felismerése. Gondoljunk csak bele milyen elődök nyomán kell ma színpadra lépni, Antal Imre, a legendás Kellér Dezső, vagy éppen Bőzsöny Ferenc, Mohai Gábor...és volt egy állandóság még a Magyar Művészeti Akadémia jóvoltából is. Ezen állandóság kettős lábon állt: egyfelől az MMA részéről mindig Mezey Katalin és Wiegmann Alfréd szerkesztette-rendezte a műsort, másfelől mindig Bényi Ildikóval álltunk színpadon. 2025. május 11-én ugyanakkor Ildikóval már nem állhattam az irodalmat kedvelő publikum elé...

Ildikó - bár sosem mondta - titokban hatalmasat küzdött. Sose láttam rajta sem a küzdelem gyötrő jeleit, sem a feladást, de még a mások iránti közönyt sem. Pedig aki csak kicsit is beteg, vagy éppen megváltozik a léte, mindent és mindenkit a háttérbe, saját dolgait pedig az előtérbe helyezi. Csak azon keresztül szemlél, csak az a téma foglalkoztatja és csak neki lehet panasza - másnak nem. Ildikóból a küzdelmek helyett a szeretet áradt, mindenkihez volt egy-egy kedves szava és meghallotta mások mondatait is. Mindig fitten, csinosan és mosolygósan nézett ki, és amit kevesen tudnak róla: mérhetetlen alázattal és szakmai precizitással végzett minden rábízott feladatot. Támaszom volt, idősebb jogán a szakmai mintám, míg én a bolondos, bohémabb és "úgyismegoldjuk" emberke. Ő még a felkonfokat is (klasszikus iskola) is jelölte a hangsúlyozási képlet szerint, és ha kellett gyorsan meg is tanulta az egyes szövegeket, hogy még közvetlenebbül szólalhasson meg, teremtse meg a bényildis színpadi létet. Ezért is zárták Őt nagyon sokan a szívükbe, és ezért is volt nagyon nehéz május 11-én 18 órakor a Pesti Vigadóban színpadra állni. Rá emlékezni, miközben egy kedves, egykori kolléganőmmel vittük tovább az irodalmi estek lassúparazsú hangulatát. Kevesen tudják, de Szentpéteri Eszter régi harcos, tévében és a színpadon egyaránt. Tán először (szerintem még egyetemista voltam) még úgy találkoztam Vele, mint színművésszel, aki éppen egy Wass Albert darabot próbált, benne én is rövid szöveggel. Aztán 2006-ban, amikor viszontagságos ringatásba tett az akkori HírTV - állandóan bíztattak, hogy bemondói állást adnak, amiért én még egy ösztöndíjat is kockára tettem -, ismét találkoztunk. Eszter már a HírTV meghatározó műsorvezetője volt, tiszta beszéde, kellemes hangja és megnyerő külseje hamar a nézőket is bevonzotta. Tudtunk egymásról, tiszteltük egymást. A TV2-nél is. Amikor egymásnak adtuk a reggeli Tények kilincsét, így bármilyen furcsán is kollégák voltunk, az azonos műszak miatt csak nagyon ritkán találkozhattunk. 2025. januárjában sajnos minden új értelmet nyert. Egy MMA-s beszélgetés során hangzott el egy mondat: "Bence, kérlek imádkozz Ildikóért". Nem tudtam, hogy Bényi Ildikóért. Bántott is, hogy nem kérdeztem vissza, hiszen számos kiváló közéleti személyiség, színművész jutott hirtelen eszembe, Bényi Ildikó nem. Pedig róla volt szó. Már akkor jó kezekben, Polgár Csaba által irányítottan zajlott az emberfeletti küzdelem, amit egyszer már sikerrel vett. Sajnos másodjára már nem. Polgár professzor úr, akit emberként és intézményvezetőként ezután még inkább tisztelek (sajnos már nem vezetője a legfontosabb egészségügyi intézetünknek) nyitotta meg a folytonosságot és adta a stafétát Ildikó kezéből Eszter kezébe. Jó helyre. Biztos helyre. 30 évnyi barátságuk ezt még inkább indokolja. Így én most, a bohém, mindig a poénokat és a pillanatnyi helyzet szülte komikumokat kereső emberke, fegyelmezetten, Ildikótól kapott szakmai alázatból többet beemelve fogadtam társul Esztert és fogadta Őt el, az a mintegy 300 néző, akik az MMA Irodalmi Gálájának tavaszi estjére eljöttek. Isten hozott ebben a körben, amely küzdelmes kör is egyben. Hiszen az irodalomértők és az őket tolmácsolók állandó csatája, azaz az irodalom érthető tolmácsolása és megszerettetése a ma közönségével." 

HABEMUS...

"Ne féljetek! Nyissátok meg, sőt, tárjátok ki Krisztus előtt a kapukat! Nyissátok meg az ő üdvözítő hatalma előtt az államhatárokat, a gazdasági és politikai rendszerek határait, a kultúra, a fejlődés és a civilizáció széles mezőinek korlátait. Ne féljetek! Krisztus tudja, hogy „mi lakik az emberben”. De egyedül Ő tudja ezt! Manapság az emberek nagyon sokszor nem tudják, hogy mit hordoznak magukban, lelkük mélyén, a szívükben. Sokszor olyan bizonytalanná válik a földi élet értelme.

Kételyek árasztják el az embert, és kétségbe is tud esni. Engedjétek tehát – kérlek benneteket, alázattal és bizalommal kérlek –, hagyjátok, hogy Krisztus beszéljen az emberekhez. Egyedül nála vannak az élet, az örök élet igéi!"

58 évesen, fiatalon lett a katolikus egyház vezetője. Egyházfői teendőinek kiemelt helyén szerepelt az emberi méltóság melletti kiállás, a BÉKE iránti elkötelezettség, az Európán belüli kereszténység megerősítése, bátorítása. Kiállt a vallások közti egyetértésért és vállalta egyháza minden olyan tettét, amely a kereszténységbe vetett hitet akár a hívőkben, akár a kételkedőkben eloszlatják. Emberfőként, emberarcú is volt: rengeteg sportágban élte ki a sport iránti teljes elkötelezettségét, miközben a színjátszás papjaként nyerte meg nézőinek lelkét. Olyan lendülettel élt, ami az akkoron még kevésbé 'hálózatos világban' is képes volt leküzdeni tereket, időket, távolságokat és nyelvi, nemzeti különbözőségeket. Volt egy pápánk. Akire egy egész világ felemelte fejét, meghallotta szavát és akinek tekintetéből áradt az emberiség iránti tisztelet és az egymás iránti szeretet. 

Miért írok most Róla? 

Mert, nagyon vágyom arra, hogy ismét egy tetterős, és valóban az egyházáért tenni akaró és tudó egyházfőnk legyen. Olyan, aki képes felülemelkedni az emberi lét gyarlóságain, és a belátás rendelt erkölcsi tehetségével az egész világot megmenteni önmagától. 

Mert, BÉKE kell. Béke az egész világon. Béke az emberi közösségekben. Béke a családok otthonaiban. Béke az egyének zilált lelkében.

Mert, kell újra VALAKI, akire a világ egyként figyel és akinek meghallja szavait. Kell a rendelt személy, aki képes újra rendezni az emberi üdvezülés földi sorait. Személy szerint hiszem, hogy lesz megint olyan elöljárónk, aki leállítja az emberi elme világszintű lezüllesztését, aki képes hadat üzenni a kapzsiságnak és az emberi gátlástalanságnak, aki ki meri mondani és meri képviselni az emberek egymást iránt érzett felelősségének gondviselését, és aki újra visszaadja a hitet abba az intézményrendszerbe, amely a leginkább emberek által kipróbált és mégis az idők viharait túlélő szervezetünk. Hiszem, hogy jön megint egy olyan pápa, aki a kereszténység alapértékeinek kihangsúlyozásával rendet tesz saját egyházában és rendet az emberi közösségekben. 

És, mert olyan emberarc kell megint, akikre minden egyéb vallású, vagy éppen nem hívő is odafigyel, még a zajosabb médiatérben is.

Le merem írni, ki merem mondani, nekem Szent II. János Pál pápa volt az etalon. Főként azért, mert abban a politikai helyzetben, 1978-ban mint a nagyzenekari műben Ő, mint kürt szólalt ki és lett látható, hallható. Erre a kürtre, erre a hangra nagyon, de nagyon szükségük van. És, ha belegondolunk, 58 évesen került az élre. Akkor, amikor egy hagyományos férfi már a nyugdíjas éveire rendezkedik be. Akkor, amikor az egyének már tudván, hogy földi létük javát megették, még az utolsó falatokért nyúlnak. Akkor, amikor már egy férfi nem ugrál, nem bánt, nem keres kihívásokat. És Ő mégis megtette. Megtette, mert megérezte, hogy nem a pápai pompa az, amiért neki nap mint nap élnie kell, hanem pont annak az elutasítása emelheti Őt ki a sorból, és emelheti be az emberi emlékezetbe. És igen, most, "Mikor a nagyhatalmak a békét tárgyalják, / Mikor a béke sehol, csak egymást gyilkolják," és "Mikor hittél abban, hogy téged megbecsülnek, / Munkád elismerik, lakást is szereznek, / Mikor verítékig hajszoltad magad, / Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak...", akkor jönnie kell, mint a természet tavaszi megújulásakor a megtisztulásnak, valakinek, akinek rendelt kötelessége a REND. Újra értelmet kell adjon a földi létünknek és újra kell rendeznie az emberi lelkeket, sorsokat. Újra fel kell erősítenie szavaink eredeti jelentését és újra megadni azt, amitől mégis érdemes. Így vallom és hiszem, hogy újra ÉRDEMI ÉRTELME LESZ

- a nemzetnek

- a kereszténységnek

- az értelmiségnek

- a tudásnak, a szorgalomnak, az alázatnak, az erkölcsösségnek

- a jótett helyébe érkező jónak."

Ünnepeink méltósága, avagy tudunk-e még polgári eleganciával létezni

Bence úgy nőtt fel, ahogy a ma már letűnt korok emberfői vasárnapi misére mentek (mindig ugyanabban, abban a bizonyos vasárnapi vasalt ruhában); étterembe is ünneplőben jártak; vendégségbe hosszasan gondos készülődés után (előtte otthon a gyerekeket megetették) és úgy, hogy akkor még május első vasárnapjára öltöztette fel magát idény elsőként a természet, friss volt az orgona.

“Abban a világban szocializálódtam, amelyben a családilag kialakított rendnek törvényei voltak. Hogyan öltözzünk, ha templomba indulunk és persze hogyan érjünk oda, hogy még ülőhelyünk is legyen. Törvényei voltak a vasárnapi, többfogásos étkezéseknek és annak is, ha csak a szemetet vittem le. Minden nap úgy hagytuk magára az otthont, hogy hazavárjon ágy, bútor, elmosott edények, tiszta padlózat, várjon a frissen  átszelőztetett ház, a takaróm és párnám. Nem úgy mentünk el, mint aki fél mit hagy hátra, úgy, várjanak haza a pici ünnepekre is: túl egy nehéz napon, túl edzéseken vagy színházon, túl a városi zörejeken…

Bevallom, mindig kiemelkedő izgalommal és érdeklődéssel olvasom egykori kollégám Gellért Gábor írásait. Szeretem szavai ízét, fanyar humorát, csípős lényeglátását és felemelt témáit is. A legutóbbi írása az ünnepről volt. Ez indított engem is gondolkodásra.

Gyermekkoromban, amikor a szülői védőhálón belül közlekedtünk testvéreimmel igazából mintákat kaptunk. Mintákat a hétköznapi polgári létezésre, a hétköznapi ünnepek valós megélésére és az azokra való felkészülésre. (Mai fejemmel tudom, de jó lett volna nem csak a hálón átszűrődő 'szépségeket' látni, hanem azt is, hogy ki és hogyan szőtte azt a hálót és mit bírt eltakarni érzékelésünk elől.) Nem volt olyan keresztényi ünnep, amelyre ne készítettük volna fel előre fel magunkat: lelkünket gyónással, környezetünket nagytakarítással. Ebben is maximalista voltam. Ha takarítás, akkor ott mindent is, amit csak lehet mozdítani és se por, se piszok ne legyen sehol egy szem se. Otthon tanultam meg az ünnepi terítést, azt, hogy elsőnek mindig a családfőnek szedünk, utolsónak anyámnak (igaz Ő forrón szereti a levest), azt, hogy templomba is a tisztes ruhánkat öltjük és mise előtt minimum 5 perccel - hogy legyen ülőhelyünk is - érkezünk; hogy egy-egy nagyobb ünnepre, legyen az karácsony, vagy éppen születésnap, a legnagyobb értéke annak van, amit mi, gyerekek, saját kezűleg készítettünk. Hogy mindig Édesapám nyitotta meg az ünnepeket egy 'welcome drinkkel' és ha jól emlékszem sosem politizáltunk a családi asztalnál, még étteremben sem. Emlékszem, az egyik karácsonyi ajándékomat 4 hétig készítettem, egy hurkapálcikából méretarányosan legyártott egypárevezős hajót. Mindig éjjel csomagoltunk, és a legfurább helyekre rejtettük ajándékainkat. Szép emlékek, de vajon mit tudok átadni belőlük.

Gyermekeimtől nekünk is a legfontosabb, amit ők készítenek. Abban van az igazi, ráadásul a gyermekrajzok mindig beszédesek - fiam például most úgy ábrázolta a családot, hogy anya sír (mint mondta, ezek az örömkönnyek), apa pedig borostás (régi szokásom, amikor nem vagyok képernyőn, vagy nincs épp fellépésem, akkor nem borotválkozom). De végre sikerült az egyik legnagyobb tett is, korán reggel felkelni és metszőollóval a kézben egy nagy csokorra valót összegyűjteni. Lányom volt ebben a partner, így a reggeli kávé mellé már a friss virágok illata is társult. De azt a gyerekkori élményt már nem tudom visszaadni nekik - lehet a mi korosztályunk a hibás! -, hogy május első vasárnapjára nyílt mindig ki a természet, főként az orgona. De jó lenne, ha újra visszatalálnánk mi is a természethez, hogy az általunk okozott kárért már ne a gyermekeim fizessenek azzal, hogy például még friss orgona sincs anyák napjára..."

"Csak semmi sport" - avagy ép testben épphogy él a lélek

Bence 5-6 évesen kezdett el sportolni. Szüleinek köszönhetően természetesen először úszni tanult meg a "Csikány-féle" műhelyben, majd következett a judo, ahol olyan edzőpartnere volt, mint Baumgartner Zsolt és olyan edzője, mint Horváth István. Nem szerette a küzdősportot, főleg annak 'verekedős' részét, a fizikait igen. Kis kitérővel volt tenisz, síelés, foci is lett volna, de a szülei nem engedték, majd végül a megtalált és kitalált fő sportág: az EVEZÉS. 7-szeres magyar bajnok evezős, aki simán világversenyeken indulhatott volna (Petrekanits Máté mérései szerint), ha azt a szíve is engedi. De nem engedte, így mérhetetlen önfegyelemmel megtanult úgy evezni, ahogy technikailag kevesen tudtak akkor. Napi 4-6 órákat edzett, volt, hogy a napi két edzés mellett még iskola, este színház, vagy éppen próbák. Lételeme a sport, amit annak is köszönhet, hogy nem, vagy csak kevésbé volt sérült. Aztán minden változott...

"Talán Churchill mondta, hogy a hosszú élet lényege, a semmi sport, csak a szivar és a jóminőségű italok számítanak. Nem tudom, hogy mondott-e ilyet, de azt igen, hogy Churchill is sportolt, és bár hangzatos és magunkat felmentő mondatának értelmezése, azért ne vegyük magunkra. (Feltűnő, hogy minden komolyabb művészeti teljesítmény által örökké emelt művészeink is sportoltak: Bujtor, Bubik, Latinovits, …). Tény, én is küzdök. Minden nap önmagamat kell legyőznöm, ami egyben a legnehezebb. Magam vagyok az edző és a tanítvány! S ilyenkor jön mindig a kis ördög, és súgja: "csak semmi sport" a hosszú élet titka, hogy igyál (habzsizz) helyette. A kis ördög mindig a könnyebb út. A kis ördög, mindig az elenyészet és nem a Karinthys 'Testészet'. A kis ördög az, aki ellen minden nap harcba indulok. Nem volt ez mindig így...

...sokszor nyert is ám. Nyert, amikor a Nemzeti Színház közösségébe kerültem és 'berántódott az a bizonyos fekete függöny', és én, aki életerős (valóban nagyon erős voltam akkor, 130 kg simán fekvenyomásban, 250-300 kg guggolásban, 50 húzódzkodás egyben, 6:25 körüli 2000 m ergo meteren, 32 perc alatt 10 km futva, vagy 6:20 atlétika pályán 2 km) voltam és mindig napfény-ittas, egyszer csak egy fekete lukban találtam magam. Fény, éltető energiák más szinergiájában. Illetve, kerestem magam. Így alakult ki egy káros szenvedély, ami a sport helyetti lét, sportos formátuma volt: egész nap semmit se enni, majd este, az előadás után és az éjszakai próba előtt, amit csak lehet meginni. Fogytam is. Versenysúlyom 85 kg volt, és a színházi évad végére már 64-66 kg voltam. Igaz, köszönhetően a rengeteg táncos előadásnak és nyújtásoknak, soha nem voltam olyan hajlékony, mint akkor. De túléltem, és amint a TF tiszta levegője befogadott és újra színpadra álltam, addigra ismét erőtől duzzadó, 80 kg-os fitt emberke lettem. De le merem írni, illetve le fogom írni, akár egy könyvben is, hogy min mentem keresztül, hogy mit jelent az, ha egy fiatalembernek elveszik a legfőbb vágyát - olimpián indulni - azzal, hogy a szívével gond van; le fogom írni, hogy milyen volt hirtelen a sötét próbateremben élni, a tavaszi zsongás helyett; és le fogom írni, hogy mit jelent férfiként amikor az ember kétségbeesésében önsorsrontóvá válik és csak a csodának és a Gondviselőnek köszönheti, hogy még él. Azóta tudom: az élet törékeny. Az élet egyedi. Az élet szép, de azért minden nap meg kell küzdenünk elsősorban magunkkal, másodsorban a hozott mintáinkkal és csak ezután a kortársakkal. Azóta tudom, hogy a Gondviselő mentett meg, amikor súlyosan perforált vakbéllel az utolsó pillanatban megműtöttek, Ő mentett meg, amikor kétszer már majdnem odaát voltam és Ő mentett meg és adott újabb és újabb utakat, amikor nem voltam elég erős önmagam felett győzni.

Azóta vívom küzdelmemet. Ma már, majd 44 éves fejjel, lassan ismerem magam. A működésemet. Mert ezt az egyet nem tanítják sehol, erről nem beszélnek sehol, nem írnak sehol. Az ember egyéni/egyedi működéséről! Pedig a legfontosabb, hogy nincsenek minták és MINDEN EMBER - EGYÉN(ISÉG). Az egyéniségnek pedig alkotóelemei vannak. Nekem ilyen a versmondás (szereplés) és a sport. Bármelyik elvész, magam vesztem el. Több évbe tellett míg rájöttem, hogy nekem a 'monoton' sportágak mennek és egy héten két-három alkalommal kell a víz (úszás) és a minimum egy óra futás, plusz izomtónus miatt a kondi. És igen, amit egykoron 'elkövettem' magam ellen, azok most 40 felett ellenem jönnek. Ellenem jön a szétesett étkezés, ívagyis ma már nem ehetek marhahúst, hagymát, vagy zsírosabb 'nehéz' ételt. Nem ihatok bármit és figyelnem kell az elalvás előtti időszakomra is (pl. sajtot sem szabad enni, ugyanis lassan bomlik és hajnalban kezd emésztődni, ami megébreszt). Ellenem jön, hogy komoly sérülések nélkül tettem le a lapátokat, és végeztem el a TF-et. Igaz, úgy és annyit edzettem akkoron, hogy abból még ma is könnyen elvagyok, főleg kortársaim között. És pont a sérülésmentesség köszönt most vissza, a legmerészebb és legváratlanabb helyen: az uszodában. Soha nem gondoltam, hogy valaha én, az úszástól leszek sérült. És tessék! 2025-re, amikorra meg többhavi edzésekkel felhoztam annyira úszásomat, edzéseimet (régen 5-6 km-t úsztam), hogy 3-4 km is könnyen megy, és újra 4x100 vegyest nyomok, vagy éppen 10x50 gyorsot ellenállással, nos ekkor jön a sérülés. Két hétig a ball vállamat megemelni se tudtam, mintha kiszakadt volna a helyéről. Flector, pihentetés és rengeteg nyújtás. Sportnak csak a szauna. És, amint rendben vagyok, újra tudok bal karral emelni, hát nem lemegyek úszni és most a bal térdem (mellúszástól) sérül le? 

Így, túl a negyvenen, magamnak is írom és mondom: inkább minden nap fél óra, mintsem két hétig semmi. Nekem, akinek lételem a mozgás (izzadás), sokkal kíméletesebbnek kell lennem a testemmel, mert amit 20 éven át tettem vele, most kezdi megbosszulni. Mostantól nincs edzésterv, nincs cél, csak a feeling. Ha jól esik és megy, akkor persze mehetnek a 4x100 vegyesek, vagy éppen 12-15 km-ek terepen futva, de ha nem, akkor be kell lássam: marad a kertészkedés, maradnak a nyújtó- lazító gyakorlatok és marad egy felismerés: az ép lélek, ép testet keres otthonul. Ha nem szeretném visszahozni, ami már a múlt, akkor a lelkem épsége érdekében a testem épségére kell figyelnem. Avagy csak semmi sport, DE persze! feelingsport annál inkább. Jön a tavasz, más íze van egy-egy karcsapásnak, vagy éppen megtett futólépésnek."

"Bent: Csend. Isten hozott."

Rövid értekezés, melyből minden kommunikációs értelmezés kivonatolva napvilágra kerül Őszentségéről, valamint arról is, hogy Bencének ki volt a kedvenc pápája és miért különös számára Ferenc pápa.

"1986 telén pihent a családunk, szerényebb baráti társasággal Zakopane egyik - ma már talán nem is létező - panziójában. A társaság, mivel mi hárman még igen fiatalok/gyerekek voltunk, zömmel szüleim baráti körét és persze azok gyermekeit jelentette. A társaság nagyobb része tekintette magát vallásosnak, kisebb része - ha jól emlékszem,- inkább kerülte a témát. Pedig volt téma a téli asztalon bőven. Egy olyan ország olyan turistarészén voltunk, amely nemzetnek pápája volt. Egy olyan pápa, akiről mindenki úgy beszélt: a jó ember. A tiszta ember. A szerényen, szelíden, szerethető egyházfő. Bevallom akkoron tán még az elsőáldozásra készülhettem a Tömő utcai Jóska bácsi, később családunk fő lelki pásztora: Karcsi bácsi jóvoltából. Arra készültem, hogy életem első - nem, vagy nem feltétlenül a szüleim által rendelt - döntésemet meghozzam, a keresztségben való további kiváncsiság miatt magam is részesülhessek az oltári szentségből. Nem tudtam róla, nem ismerhettem II. János Pál pápát, nem tudtam, nem ismerhettem akkor a tetteit, csak azt, hogy "jó ember" - hallottam mindenhonnan. Nekem jó ember Karcsi bácsi volt. A szent ember. Mesélik, hogy már a gimnáziumban is kitűnt szeretetével, és azzal, hogy bármilyen csúnya bántás után sem mondta a másiknak, hogy hülye, hanem magát megnyugtatva, emberséges szeretettel fordult az ellene rosszat tevő osztálytársak felé és mosolygó szemei békét teremtettek. Ilyen volt az is, amikoron az egyik hittanóra után a Tömő utcai, enyhén alul szocializálódott és enyhén nem európai magyarok verekedéssel és hangos kiabálásokkal estek egymásnak. Karcsi bácsi pedig nem rendőrt hívott - lehet ki se jöttek volna az akkori Tömő utcai részre,- hanem beállt a veszekedők közé és arra kérte őket: hogy most, csak egy pillanatra hagyják abba az egyéni jogsérelmek durva megtorlását, fogják meg egymás kezét és az Ő vezetésével mondják el a Miatyánkot. A Miatyánk pedig megtette hatását. A felek "tűzszüneti" békét kötöttek, mi gyerekek pedig hazamehettünk. Így nekem, a családunk legfontosabb egyházi támasza, Karcsi bácsi lett és volt is a szent ember. A teljesen tiszta ember, aki már kacsingatva a 80 felé is, szervezte és vezette a tési hittantáborokat, minden reggel lenyomott 80 fekvőtámaszt, és valahogy mindig el tudta érni, hogy tiszták legyenek a szobák, rendezettek a holmik, legyen frissen fejt tej, és friss kenyér az asztalon. Az Ő szeméből valóban a szeretet sugárzott. Az emberi megértés isteni lenyomataként. Ő már 1985-ben megjósolta - amikor a szüleim generációjának legjobb tudású emberei egy döntéssel már külföldi állampolgárok voltak,- hogy senki ne menjen, mert higgyük el, pár év és házhoz hozzák az ételt, nem kell várni éveket egy autóra és lesz valami okmányunk, amivel a határokat is átléphetjük, sőt, a határok csak jelképesek lesznek. Nem sokan hittek neki. 1985-ben nem látszódott még a felszínen, hogy lesz határnyitás, európai létezés, pénzügyi feltámadás, és házhoz jön a fagyasztós kocsi. 

Karcsi bácsi "szent" tekintetét később vettem csak észre Szent II. János Pál pápa képein. Hogy a meghívottak szűk táborának tagja. Hogy Ő a szeretet pápája, aki vérbeli színészként még a pompát is játékosan viselte, hogy minél több fiatalt tudjon meghívni az egyházi létre, és minél többekhez eljussanak igen bátor, sokszor politikailag is erős szavai. És - bevallom - nekem nagyon bejött Ő. A kisugárzása. Olyan ez, mint amikor több tucat nőt szemlélhet a férfi, de mégis az egyiken megáll a tekintete. Mert az a szempár rá néz. Mert az hozzá szól. Mert a szemből mélységek áradnak. Mert ők nem csak néznek, hanem látnak is. És igen, lehet hogy a sorban van szebb, okosabb, barnább vagy kreolabb, de a szemek bevonzása felülír minden küllemből fakadó döntést. Valahogy így voltam és vagyok ma is Karcsi bácsi után Szent II. János Pállal is. 

És lassan ocsúdó eszmélettel talán Ferenc pápát is ide fogom sorolni. Bevallom, amiket egyházi körökből, a politikai szólamokból, vagy éppen kezdeti megnyilvánulásaiból kiolvastam, mind azt mondtatták velem - amit egyébként hallottam is,- hogy "Jaj, miért pont Ő? Nem jó pápa. Ráadásul..." Aztán a véletlenek csodás következményeként 2023-ban, amikor ismét Magyarországra látogatott, az egyik helyszínen engem kértek fel műsorvezetőnek. Soha olyan közelről pápát még nem láttam, nem éreztem, nem szemléltem. Még a trónját is elfoglaltam, és láttam amint orvosságot kap beszéde előtt, mint ahogyan azt is, hogy mekkora és hány körös a védelme. És Ő mégis valami egészen zseniális húzások által belopta magát a szívünkbe. Ilyen tette volt, hogy mert a nép közé menni, sőt, ahol én konferálhattam fel Őt, ott még együtt is énekelt a cigány muzsikosokkal. Vérprofi médiás, vérprofi cégvezér, vérprofi teológus, vérprofi ember. Ezt ismertem meg benne. Ahogy bejött és körülnézett: először ellenőrizte az egyházi elöljárókat, hogy ki késett és ki nem ül rendesen (cégvezér), aztán belenézett a tömeg arcába és tudta, hogy neki mit kell mondania és tennie, majd vállalta a sok-sok fénykép elkészítését és még egy-egy kedves szóval mindenkit is számba vett. Ekkor vettem észre, hogy az Ő tekintete is egyezik elődjének szemeivel, vagy éppen Karcsi bácsi jóságos látásával. 2023 óta személyesen is megszerethettem Őt, amiért külön is hálás vagyok. 

Egyik volt munkahelyemen, amikor új belépőként (vezetőként) végigjártam feletteseimet, az egyik hivatalnok hölgy (aki titkárnő volt világéletében, a gépkocsivezető férjével egy szinten), korábban sokszor találkozott velem a fellépések miatt, akkor mégis azzal fogadott, hogy ő sajnos nem ismer, így bemutatkozna - majd kb. ezzel a lendülettel máris azon volt, hogy hogyan tudna kinyírni engem, amit később sikerült is neki és az ő szűk-szürke-tehetségtelen körének - mert ő híres médiafogyasztó, mindent néz és a fontos embereket mind ismeri. Erre bemutatkoztam én is, annyit megjegyezve mellé: semmit sem tesz hozzá az én életemhez, hogy maga azt sem tudja, hogy ki vagyok. Nekem elég, hogy a Pápa tudja (közös képünk még mindig kint van a Vatikán hivatalos oldalán). A nő annyira bugyuta volt, hogy sértésnek vette és fel sem fogta mit mondtam, de én akkor is vállaltam és azóta is vállalom: legszentebb napjaim egyike volt a Szentatyát élőben látni és szolgálni.

És ami még érdekes, az már inkább kommunikáció-elmélet, hatékony kommunikátori ismérvek - ezeket tanítom, vagy tartok róluk előadásokat - a pápák személyét illetően. Az egyik ilyen a hamiskonszenzus-hatás, amely szerint mi azt feltételezzük, ha nekünk szimpatikus vagy éppen nagyon nem kedves valaki (mondjuk egy pápa), akkor hajlamosak vagyunk arra a következtetésre jutni, hogy másoknak is ez a véleménye. Pedig ez nincs így. Amíg itthon a belpolitikai megmondó-emberek kis híján "szar-alakozták" Ferenc pápát, addig, akik ismerték, már nem estek a hamiskonszenzus csapdájába, hiszen tudták, teljességgel nem igazak a politikai állítások, még akkor is, ha az pont a migrációs hullám keltette zajban hangzanak el. Valószínűleg magam is ezért gondoltam hamisan azt, hogy Ferenc pápa nem jó pápa, miközben - ma már tudom - ugyanolyan 'rendelt' elöljárónk volt, mint a nagyok. A hamiskonszenzus mellett még érdemes kettő-három tételt megemlíteni: az egyik a "védőoltás effektus", amivel az egyház, mint intézmény ma is küzd. Az emberek jelentős része ugyanis "be van oltva" - már gyerekkorától kezdve - az egyházi létezés komolyan vétele ellen. Hogy miért, az már a szociológusok feladata, de tény, nem rohangálhatunk keresztények az utcán azzal, hogy keresztények vagyunk és a kereszténység az az Örömhír, csak ha pride-os felvonulásokon, vagy politikai rendezvényeken nyilváníthatunk (még...) véleményét. A harmadik az "utánfutó-hatás", ergo, ha egy emberről jót feltételezünk, akkor egyben azt is hozzátesszük, ami nem, vagy nem feltétlenül igaz. Ilyen pl.: egy sportoló mindig 8-10 órát edz, nem iszik, nem dohányzik és... nem sorolom. Vagy pápák esetén: ők mindig frissen illatoznak, nem izzadnak, soha sem fáradtak, mindig Fentről kapják a napi teendőiket. És végül a "holdudvarhatás", mely szintén egy személy személyes megítéléséből következtetett a teljes személyiség környezetére, ergo, ha egy sportoló mindig egészségesen él, akkor neki csak szép és egészséges gyerekei lehetnek, gyönyörű a felesége, gondozza a szüleit, egy napja 28 órából áll, stb....

Miért fontosak a fentebb leírtak? Azét, mert személy szerint abban bízom, azért fohászkodom, hogy ne a kommunikációs ismérvek és elvek mentén hozzanak döntéseket a következő pápa személyéről. Hiszem, hogy ebben a nagyon furcsán összekuszálódott világban egy olyan egyházfő, aki fiatal, dinamikus, van elég ideje és szándéka maradandót alkotni és van a szemében olyan elszántság, hit, remény és szeretet, mint Szent II. János Páléban, vagy Karcsi bácsiéban volt, tenne jót az egész világnak, tenne jót a belső vitáktól sem csendes katolikus egyháznak. Ehhez kívánok bölcsességet és bátorságot azoknak, akik az utódot kijelölik; Ferenc pápának pedig BÉKÉ-t, odaátra, "ahol nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban" már várták Őt.

Ég Önnel Szentatya, és kérem, nagyon figyeljen az utódjára!!!!"

Lélekben is ünnepel, aki verset mond Húsvétkor

A Húsvét, leszámítva a keresztény és keresztyén ünnepköri előírásokat, sokat vesztett eredeti értékéből. Az ember, amikor a modernizmus hajnalán felrúgta békességgel megkötött alkuját a természettel, és elkezdte saját (emberi gyarló) javaira fel-, és kihasználni a természeti adottságokat, akkor döntötte el, hogy már ünnepelni sem fog - a szó eredeti értelmében. Az ünnep alatt törekszik a fogyasztás maximalizálására, és arra, hogy minél több olyan tettel gazdagítsa - az amúgy is terített - asztalát, amely még izgalomban tartja, amely még "bakancslistás"-kívánsága. Ennek szellemében mesél Bence a Húsvétról:

"Alapvetően meg kell különböztetnem gyermekkorom ünnepi szokásait, mai tetteimtől. Utóbbiak csorbulását kevésbé a lustaságnak, vagy a hagyományaink nem ápolásának tudom be, sokkal inkább a budapesti életnek, annak a ritmusnak, amely minden nap, minden percében üzeni: "légy szabad, szakadj ki a szürkeségből" - és, amikor ez megtörténik sokakkal, akkor egy új csoport jön létre: a "szabadon lettünk szürkék" közössége. Szóval szeretném, nagyon is vágyom arra, hogy gyermekeimet is abba a világba repítsem, olyan védő-, és nevelő burokkal, amelyben én is felnőttem. És átadjam nekik azt a kultúrát, ami engem is megtartott. De nehéz! 2025-ben a fővárosiak menekülnek vidékre, ott pedig becsukják ajtójukat a 'gyüttmentek' elől, hogy még az a szép néphagyomány, hogy leányt öntöz a fiú gyermek, a fiú ezért verset tanul és mond, apuka meg délre issza és eszi magát, még ez a piciny gesztus (ELEGANCIA?) is kiveszett. Pedig...

...amikor gyermek voltam..., nem hiszem, hogy Édesapám nagy kedvvel, vagy éppen a 'falusi' szokások mentén az ital miatt vitt volna minket locsolkodni. Lázas készülődés volt otthon, és lélekben. Otthon elvégeztük a nagytakarítás 1.0-t, mert ugye a következő olyan alkalom, amikor függönyt mosunk, ablakot pucolunk, szekrényeket nézünk át és szanálunk vagy iskolakezdésre, vagy - a 2.0 nagytakarítás - már a karácsonyi ünnepkörre esett. Szerettem ezeket. Reggeltől estig együtt a család és mindenki a rábízott és vállalt feladatán molyolt. Édesapám volt a húsvéti jófajta húsok és tojások beszerzője. Édesanyám a logisztikai központ, aki mindenkit eligazított, miközben hattól este 9-ig takarított. Mi meg, a három gyerek, a saját portánkat tettük rendbe. Maximalista voltam - mint mindenben - a takarításban is. Izzadásig nyomtam (még ma is), sportot csináltam abból, hogy egy-egy ilyen nagytakarítás során, mindent (is!) tisztává varázsoljak. Minden bútort elhúztam, a függönytartó rudakat átmostam, a plafont is átporszívóztam, még a felfüggesztett lámpákat is egyenként portalanítottam. És mindezt a kertben is. És mindezt a lélekben is. Komolyan véve a 40 napos utat, valóban (kivéve amikor a sport miatt muszáj volt) nem ettünk húst, nem ittunk egy kortyot sem, és nem volt hangos köröttünk semmi. A gyónásról már nem is beszélve. Így vártuk lázas izgalommal a szokott menetrend szerinti szombati ebédet, ami mindig spenót volt, tört krumplival és főtt tojással, hogy minél hamarabb letudva felmenőim meglátogatását (Pestszenterzsébeten és Farkasréten fekszik a család szűkebb része) már a szombat estét, annak illatát és pazarságát fogadjuk be. Apám reszelte könnyes szemmel a nyers tormát, Anyám díszítette a tálakat, melyekre jócskán került nagymamám finomságaiból, mi pedig segítettünk, vagy öcsémmel - még a nagy vacsora előtt - elmentünk futni, focizni. És aztán a Feltámadás esti vacsi. Másnap mindig Szentmise, majd a szokott - hagyományos - ebéd: fogpiszkálós husi (így hívtuk, már nem tudom milyen hús volt, de azt igen, hogy bő szafttal és göngyölve tálaltuk), krumplipüré - amelybe Apám mindig beleizzadt, míg kikeverte - és egészben sült almás hús (talán pulyka), melléjük savanyú, előtte természetesen leves, utána pedig a rengeteg desszert. Emlékszem, vasárnapi álomba ettük magunkat, hogy abból megébredve azért megnézzük a morzsákat is. Majd jött a hétfő, amikor locsolkodni indultunk. Nem vettünk ezért külön kölnit, vagy gyártottunk vízbombát, csak mentünk. Igaz, én mindig, mindenkinek egyénre szabott 'szabadverset' mondtam, volt hogy előre kitervelten, de olyan is, amikor rögtönöztem. A lényeg: a találkozás volt. Az a negyedórás hogy-vagy, hogy-vagytok és milyen tojást kérsz beszélgetések, amivel ébren tartottuk szűkebb rokonságunk ismeretét és egyben a barátokét is.

Így nőttem, nőttünk fel. Így teremtődött meg az Ünnep javarészt külsejében, de még a lélekre is figyelten.

Mi az, ami más? Mi, ami hiányzik? Talán egy szóval kifejezve: az ÜNNEP. Az út oda... 

...lehet gyengeségből, vagy egyéb külső-belső tényezők miatt, de ma nincs leállás. Nincs ünnepi csend. Dolgozunk még ünnepnapokon is, vagy ha éppen nem dolgozunk, akkor előre már megcsináltuk, hogy majd amikor újra bemegyünk, visszamenőlegesen is megcsináljuk, mert nincs cég - vagy kevés,- amelyik engedi a leállást, a regenerálódást. Nincs már energia - legalább is sokkal kevesebb - a lázas takarításra, a kert gondos beindítására, a húsok akár többszáz kilométer messzeségből való beszerzésére, nincs rendje a napoknak (inkább a legkisebb rosszhoz való alkalmazkodás, a közös többszörös kialakítása), így nem tudom, mi a menü pénteken, mikor futhatok mondjuk szombaton, vagy éppen eszünk-e spenótot. Nem tudom, hogy jönnek-e a lányomat megöntözni, mint ahogyan azt sem, hogy a fiammal mehetek-e, jön-e velem locsolkodni. 

Amiket tudok..., bár az egykori ünnep karéja vastagabb volt és teljesebb, belsejét nem vesztette el. Így a család valóban egyként van, a teljes, egy helyen, ahol elsődleges célunk, hogy az unokák jól érezzék magukat. Bográcsozunk, ha az időjárás engedi; focizunk, ha a fiúk beszállnak; sétálunk, hogy lássuk az ébredő tavaszt; vasárnap misére megyünk és utána megkeressük a kertbe pottyantott "nyuszikat". Hétfőn pedig, ha szűk körben is, de locsolkodunk. Ennyit tartottunk meg. Valamint Édesanyám igazi balatoni (az a levegő miatt olyan finom) pogácsáját. És már én reszelem Apám helyett a tormát és töltöm a fogadó italokat; a lányok sütik nagymamám helyett a desszertet; és Anyám veszi a sonkát meg. De együtt vagyunk, és ki-ki a maga módján és lehetőségei szerint, megállunk: emlékezni felmenőinkre, az elmentekre és fejünket felemelve bízunk a jobb, szebb, teljesebb jövő esztendőben, a Feltámadás reményét és magát a REMÉNY-t megélve."

"Ők voltak, ők voltak, ők voltak, ők..."

Úgy tartják, bárhová is sodor az élet, minden megélt pillanata javunkra válik. E témában vallattuk Bencét élete legnehezebb és egyben egyik legfontosabb időszakáról:

"A Villányi úti József Attila Gimnáziumban 1986 óta működött egy szellemi műhely. A műhely újragondolt neve Lukácsi Huba, akinek színházi múltja (Ő volt az egyik legjobb hangú énekes, kiváló színész lehetett volna belőle Szolnokon, de végül magyar-angol tanárként helyezkedett el) és színházteremtő akarata alkotta meg a Latinovits Zoltán Diákszínpadot. Egy délutáni-esti "különórás" foglalkozást, ahol a 14-18 év között fiatalok elsősorban a színművészet csodálatos misztériumát kapták és csak másodsorban a szerepeket. Nem titok, Huba műhelye erőteljesen szakrális alapokon állt és nagyban támogatta a teljességgel eszköztelen, ám lélekben emelkedett szövegmondást. Ő nem rendezett, hanem nevelt. Ő nem megmutatta mit és hogyan kellene, hanem rávezetett minket. Ő pásztora volt a teljes csapatnak, ha kellett az élen járt és világított (micsoda energiákkal mondta Adyt!) és ha kellett csendben zárta a sort. Mindenkit terelgetett. Nem titok, sokakat a színházi életforma felé. Mint ahogyan engem is. 14 évesen szúrt ki magának egy iskolai ünnepségen, és fél évre rá, hogy én a gimnázium padjaiba ültem, már Tamási Áron: Énekes madár c. remekművében játszottam Mókát. Csodás évek, melyekről időről-időre érdemes vallani, emlékezni. Emlékezni, ahogy Süveges Gergő fantasztikusan alakította Malvoliot, ahogy Kakasy Dóra Tolnay Kláris bájjal bejárta a színpadot, ahogy Lázár Csaba (a Nemzeti színésze) mindenkit kézenfogott, vagy ahogyan Kovács András Péter (KAP) papot alakított. De érdemes még - sokan azok! - Schneider Zoltán, Kernács Péter, Majzik Péter, Kernya Izabella, Terescsik Eszter, Sudár Annamária vagy éppen Yaszin karaktere is. Huba ugyanis fejében tartott rengeteg élményt, színdarabot, melyekről Ablonczyval vagy Berényivel hosszan beszélgettek, és aztán, amikor a falakon belül érezte a fejében tartott szereplők alkatát, behívót adott: portásnak, ünnepelt színésznek, zenésznek, diáknak vagy egykori növendéknek, tanárnak vagy éppen sportolónak egyaránt.

Ahogy Wass Albert írja egy helyen: "csak ezen állva fejlődhetik ki" - én is ezen állva kerültem a színház lesötétített "magányába". Magányába, mert tán egyedüli voltam az egykori Nemzeti Színiakadémián, aki olyan erős sportági múlttal nyert felvételt, mint én. Egyedüli, aki olyan erős családi talapzaton állva, ráadásul budaiként került be a csapatba. És egyedüli, mert az én színház-vízióm "Hubás" volt, vagyis az eszköztelen színház lélekben emelkedett kifejezésére törekedtem. Hittem, és a mai napig erősen hiszek a MAGYAR ANYANYELV teremtő erejében, és abban, hogy, ha valaki lélekben teljesen átszellemülni képes és kész lenni, akkor történhet valami, amiről ő maga sem tud, hiszen már a tudaton túli énje kezd el működni, játszani. Ez végtelen energia és végtelen önismeret. Ebben nincsenek és nem is lehetnek tanult vagy begyakorolt formák, hiszen maga PILLANAT és a térben-időben-akaratban együvé tartozók energia-szintje szabályozza a tudaton túli én következő tánclépéseit. Ezért is kedves, kedvenc versem, amit nem kívülről, hanem belülről mondok: "Így bocskorosan úgye megnevettek (...) s eltáncolok a fejetek fölött" - írta Gérecz Attila, akinek ez volt az első verse börtönévei kezdetén és amely vers mindennél jobban kifejezi azt, amit a szakrális alkotások világának hívunk. Eltáncolni mások feje felett, mert másokat 'a fekete, a cigaretta, minden' izgatja és tartja lent csupán. "Az emberek feldöntve és vakon vízszintesen feküsznek s megforduló szemük kancsítva néz szét ködébe csalfán csillogó eszüknek, mert a mindennapos agy-vérszegénység borult reájuk." Ez az, ami ellen mindig, mindenhol és minden erőmmel küzdöttem. Amiért nem tudtam beállni a 'tornasorba', vagy nem bírtam elviselni a gonoszt, az előre szándékolt aknákat. Nem bírtam, és most már, a maradék időmben, nem is szeretném megérteni, hogy miért életképes az, akinek pont az ÉLET nem jutott. Nekem például ne magyarázza meg senki, hogy miért így vagy úgy néz ki, hiszen ez nem élethelyzet, státusz vagy éppen szabadidő kérdése, hanem a benső tűzé, a lélek önkifejező énképéé. Mint ahogyan azt se, hogy miért hiányzik ma az energia, az elementáris lüktetés a társadalmi éterből (mindenki fásult, sok a teher, fél lángon is lehozom), mert mindig és mindenkor a "tűz csiholói" tettek hozzá, hoztak létre újat, alkottak maradandót. Latinovits és Sinkovits modoros volt? Ugyan már - őket hallgatják ma is egykori kritikusaik. Pálffy ittas, amikor híradót vezetett? - azóta se vezette úgy senki. Balczó őrült, hogy befutott, Székely, hogy olyan körülmények közül is nyerni tudott? Szóval ezzel a lelki plusszal - más szemszögből lehet ez mínusz - kerültem be új közösségembe, a Nemzetibe. Csodás időszak volt, egy ideig. Mindaddig élveztem minden percét és zamatát, amíg a fekete függönyt rá nem rántották az ébredő tavaszi napfényre, mondván, a színház független a természettől, örök, mert mindig zárt térben alkot. Ez a 'függöny-rántás' tört meg, és vitt el odáig, hogy bár szöveges szerepünk volt Kovalik Ágival már az Ármány és szerelemben, hogy láthattam a csodát: Sinkovits, Agárdy, Szakácsi, Császár, Kubik - mégis felálltam. Pedig kiváló osztályom volt, bár az IDŐ döntötte végül el, hogy a színészmesterség órák valóban bravúros alakítói, a jövő tényleg zseniális művészei végül a süllyesztőbe vagy éppen vidékre kerültek, míg akik ott és úgy kevésbé mutatták lángját a művészetnek, végül azzá minősíttettek. Emlékszem, micsoda szenvedéllyel közlekedett Fornwald Andi (Bandi), hogyan küzdött a beregszászi időkben Ferenczi Attila, milyen volt akkoron Andrássi Máté, Keresztes Laci, Szente Vajk, Sallai Nóri vagy éppen Kovalik Ági. Emlékszem, jó szívvel és "fogamban szaporodó szuvas anyaggal" minden pillanatunkra, mint ahogyan arra is, hogy kiből, végül és hogyan mi lett. Szép emlékek, mert ahogyan egy nagyon kedvelt színésznő súgta egyszer fülembe: "Bence, neked az a jó, ha kívül maradsz, a te lelked mindig is sóvárgón tekintsen a falakon belülre" - és így lett. Talán így lett jó. Vagy tán jobb lett volna nem így..."  

"Szabad vagyok" - mondta a majom a rácsnak. "Én nem - válaszolta a majom,- engem majmok közé zártak."

"Megépül a majommalom, / lesz sok majommajonéz, / győzve győz a győzhetetlen / győzedelmes majomész." Weöres Sándor

Szép, új világ? Vagy mégsem olyan szép? Vajon milyen gondolatokat ébreszt "az új világrend" fogalma egy olyan olvasott és tájékozott emberben, mint Bence? Így nyilatkozott nekünk erről: 

"Tanítok, ahogy ezt már korábban is leírtam. Tanári munkásságom alapjait pedig a Ph.D. ösztöndíjas éveimnek köszönhetem, amikor is valós versenyt olvastunk - napi 3-4 könyvet is - egy-két hasonló cipőben járó (tanuló) pajtimmal akkor. Emlékszem mekkora felismerésünk volt Bergson: A nevetés, Huxley: Szép új világ (ezt angolul is vagy kétszer olvastuk), vagy szintén Huxley - szerintem legjobb könyve: Történetek az emberről. De ide sorolom még Molnár Tamás szakrális értelemzését, Kierkegaard remekműveit, ide az Értelmiség hanyatlását, ide a Az emberiség című könyvet, vagy éppen Nagy Lászlót, Pilinszkyt, Fukuyama-t, Huntington-t, Csoórit, Bereményit, Csurkát, és ide sorolom még kiváló reformátusaink prédikátorait, Jókai Annát, Nemeskürty tanár urat, vagy éppen egy Szkok Ivánnal való 3-4 órás beszélgetést is. Szóval mindazokat, akik látása túlmutat részen, és az egészet képesek a részecskék változásaiból is kiolvasni. Nem véletlen tán, hogy amíg számítotti itthon a Klebelsberg hagyaték, addig az egyetemi oktatók / tanárok főállású foglalkozásként a jövő értelmiségét képezték, ha kellett séták során, volt hogy ebédlőben, de még  a szaunai gőzös létben (én pl. így kaptam Kosztolányi: Hajnali részegség című versét Hámori József professzor úrtól). Tehát amíg fontos volt, hogy legyen értelmiség, addig a tanárok átadhatták a valós tudást (valós tudás=dolgok felismerése és rendszerbe helyezése, a társadalmi-történelmi ökoszisztéma ismereteinek átültetése és praktikussá tétele - mondhatni értelmezhetősége). Ma egy tanár, legyen az egyetemi rangú is, lohol, hogy "száján holnap is billegjen a morzsa", az egyetemi létközösségek megszűntek, sőt!már a diákok sem hallgatók, hanem másodállásban diplomaszerzők. 

Igen ám, de most, amikor a "nagyhatalmak a békét tárgyalják" és az egész világot egy új világrend szerint felosztják, érdemes, sőt (!) értelmes lenne az értelmiséget újra megszólaltatni, akár viták során szóra bírni - szomorú tapasztalat, hogy ma már egyre kevesebben mernek megnyilvánulni, félve a politikai retorzióktól - és az ok-okozatok valós, nem napi szintű értelmezéséből a ránk nehezedő, vagy éppen erőltetett jövőt is kiolvastatni. VITÁK-ra, ÉRTELMISÉG-re, és LÁTÁS-ra lenne szüksége minden magyarnak.

Mert lehet mosolyogni, hogy Fukuyama kapufa, Huntington meg gól - de jó lenne érteni és értelmezni is azt, hogy az új világrend, amelyben a már bejáratott és programtervként végrehajtott (bár sem Orwell, sem Huxley nem annak szánták) "szóma, ha mondom, segít a gondon", tehát a "nagy testvér" mindent lát legsötétebb madáchi kép is megvalósult (lsd. NMHH, Mádl András kutatásai), addig fogalma sincs az egyszerűnek, de még a végzettnek sem, hogy a civilizációk összecsapása miért volt megjósolható már 2000-re és miért most következik be. Hogy a három nagyhatalom térképrajzolása már nem a trianoni (egyesek szerint a '48-as szabadkőművesek egyenes következményeként) határszabdalások, sarcolások, szankciók, emberéletek lesznek, hanem valami, ami felülemelkedik a nemzetállamok tényleges alkotmányos berendezkedésén és egy új, társadalmilag eddig kevésbé alkalmazott törésvonalat rajzol: AZ EMBERI HIT és a hitből fakadó gondolkodásmód határait. Már nem az anyanyelv, nem a földrajzi születési hely, hanem a legbensőbb, a HIT, egyszerűbb nyelvén a VALLÁS kontúrozza ki az államok és birodalmak határait. S mi, magyarok, hiába tűnünk porszemnek a nagyok asztalánál, pár tényező miatt egyelőre ott a helyünk:

1. Mária országa vagyunk, akik a Szent Korona által maradtunk meg és erre mi felesküdtünk, tehát a HIT tekintetében erősen katolikus ország vagyunk (aki nem ezt állítja, nem jól olvassa a közvéleménykutatásokat, vagy nem látja az egyes nyájak létszámát valósan, mert attól még, hogy a reformátusok finoman is felülprezentáltak a döntéshozatalban, a katolikusok vannak többen és a katolikus kultúra a történelmileg is megtartó vallás)

2. Istvánék harcos honfoglalása és államalapítása Európa legjobb helyére bökött a térképen, így kulcsszerepünk van a következő évtizedekre nézve is: az ivóvíz, az energiaellátás és a magyar innováció terén (lsd. 2 Nobel-díj egy évben)

3. Történelmünk a mintázata annak, hogy a magyar, mint identitás nem létezik. Meghatározhatatlan, hiszen bennünk, a maikban már oszmán, zsidó, örmény, tatár, cigány, sváb, török...vér egyaránt csorog. Így mi mindig képesek leszünk, ha kell a MEGMARADÁSUNK érdekében pont azokhoz csatlakozni, akik által túlélünk. És reméljük, egyszer végre - Mátyás óta erre várunk - a jó oldalon tűnünk fel, egy oldalon, ahol sem anyanyelvünk, sem nemzeti kultúránk, sem önazonosságunk (ez nagyrészt egyéni értelmezésű) nem kerül feladásra.

De a fentiek értelmezéséhez nagyon is meg kellene becsülni az értelmiséget! Gondolataim ennél sokkal összetettebbek, de maradok Huxley egy soránál: "A szellem a válótlanság lényegévé válhat. A tömörség (...) soha nem juttatja érvényre egy bonyolult helyzet valamennyi elemét." 

Áprilisnak bolondja...

Bence rövid élménybeszámolója a Mondj Te is egy verset áprilisi eseményeiről:

"Fantasztikus időszak előtt állunk. Egyrészt április - minden költészetet kedvelő, ismerő személynek különösen - a költészet hava. Ennek jegyében már számos "akciót" hajtottunk végre az egyesületünkkel, vagy éppen annak tagjaival. Igazából versmondói aktivitást kezdeményeztünk, hogy minél inkább napirenden tudjuk tartani a magyar anyanyelvet és a kultúrát. Így volt már közös akciónk Zalaegerszeggel, amikor is a FB oldalon keresztül, egy előre szabályozott menetrend szerint mindenki elmondhatta kedvenc versét "amiben van egy szín" felütéssel. Tompa Gáborral értékeltük utána az akciót és büszkén húztuk ki magunkat: soha ilyen mértékű aktivitást nem sikerült még két hét alatt generálni. De szintén a költészet hetét vettük célba, amikor a Szerencsejáték Zrt-vel közösen egy nagyszabású, egyhetes kampányba kezdtünk. Ennek lényege volt, hogy minden egyes megvásárolt (print) szelvény jobb felső sarkában egy rövid idézet jelent meg (pl. "Már vénülő kezemmel fogom meg a kezedet"), a kiválasztott 5 verset jómagam mondtam el és számos médium beszámolt róla. Az akció nagykövete Kamarás Iván kiváló színművész volt. Mit értünk el az egy hét alatt? A tudat alá vittük a verset, minden háztartásba szerte az országban, ahol aki azon a héten szelvényt vett. Hát lehet-e ennél jobban házhoz vinni a kultúrát? És, emlékszem még, hogy VasAlma címmel számos művészt kértem fel, hogy egy ing kivasalása alatt beszélgessen velem, picit a versekről is persze. Mindezen akciók mutatják, hogy kreatív aktivációval ébren lehet és ÉBREN IS KELL tartani a versek népszerűsítését. (Egyébként minden leírt akció megtalálható a www.mondjegyverset.hu oldalon).

Másrészt fantasztikus hónap lesz. A versmondó körök száma tovább bővül és kiváló kezekben indul közösségépítő és a magyar nyelvet megtartó útjára például Székelyudvarhelyen a Mondj Te is egy verset "mozgalom". Jómagam meg arra vállalkozom, hogy az április 6-ig beérkezett minden versekkel kapcsolatos kérést április 7-től kezdődően teljesítek - vagyis, aki elküldi kedvenc versét, annak (és persze mindenkinek) elmondom a művet. Mert RENDÜLETLENÜL híve vagyok annak, hogy a versmondás, a versekkel való foglalatosság minden ember életéhez hozzáad. Ahogy a pasaréti versmondó körben is, ahol a legbolondabb verseket mondtuk (mármint ami szerintünk az), számos kifejezett gyöngyszem került elő, például Romhányitól, Weöres Sándortól, vagy éppen Szabó T.Annától." 

REBBENÉS - Fülei Balázs Liszt Ferenc-díjas zongoraművésszel

Harmóniába fürdeni szólít a vers, zene, a kép... (A későbbiekben Szőts András felvezető gondolatait olvashatják egy különleges összművészeti est elé)

"Hasadnak rendületlenül"

Bence nem az a típusú férfi, akihez a hasán keresztül vezet bármilyen út. Az alábbi bejegyzésben részletesen mesél arról, hogy mi a kedvenc étele és miért nem tartozik a férfitársak pocakosodó táborába.

"Ha az étkezésről kérdeznek, akkor rögtön eszembe jut pár olyan, egyébként szerintem kiemelten fontos tényező, amik felett ma már elsiklunk. Az első, amit már gyerekkorban belénk "vernek", hogy magyar ember evés közben nem beszél. Ez egy nagy ostobaság. Minden étkezés alapja ugyanis a társasági együttlétezés, családok esetében egy-egy biztos pont, amikor a külső zajoktól menekülve a belső érzéseket lehet felszínre hozni. Persze ehhez kell a szülői figyelem is, és a "mi volt az iskolában?" kérdés helyett a gyerekeket megnyitó érdeklődés. Második, hogy ma már nem étkezünk, hanem zabálunk: időegység alatt betenni a szervezetbe, amit kell. Holott az étkezés: elegancia. Polgári létérzés, főként ha finom, ha egyedi, ha van rá időnk és jó a társaság is hozzá.

Én például nagyon szeretek enni. De nem az evésen vagy az étkeken van a hangsúly, ha azt mondom: szeretem. Hanem a társaságon. Ha nincs társaság, akkor a környezetemen, ami ott zizeg az étkező (éttermi) asztal mellett. Már az boldogsággal tölt el, ha megfigyelhetem a külföldiek kommunikációját, ha meglátom, hogy mely náció miért és hogyan viselkedik, és már az is, ha rendelt időt adok egy-egy ételnek, "hamvasi gondolatokká formálom őket a számban". Éppen ezért én nem szeretem ha egy étel nehéz, ha zsíros, ha ízvilága nem letisztult és azt sem, ha túl sok. Egy étel annyi legyen, amennyit jóleső érzéssel el lehet fogyasztani. Éppen ezért rengeteg salátát eszem (kedvencem a Cézár, ha jól készítik) és nagyon nagyon nagy kedvenceim a tengeri finomságok, főként a tintahal. Tintahalat képes lennék minden napszakban, minden étkezés során fogyasztani, mint ahogyan ezt teszem egy-egy nyaralásunk során is. De azért a többi halat sem vetem meg, sőt, mostanra a lazaccal is igen közeli barátságba kerültem. Mint ahogyan nagyon tudok örülni egy könnyed krémlevesnek, vagy éppen egy jól elkészített zöldségágyas csirkének. A lényeg, hogy az alapanyagok jók legyenek: a zöldségek roppanósak, a halak frissek, a húsok őstermelőktől valók, a rizs barna vagy fekete. Mert nem szeretem a teltség-érzetet, és nem szeretek az étkezéstől ellustulni, felöltődni sokkal inkább."